Az utcán beszélgettem nemrégiben, amikor tőlem jónéhány méterre észrevettem egy anyukát. A hátán hordozóban egy kislány volt, kezében fehér bot. A zebránál álltak, várták, hogy a lámpa zöldre váltson és átmehessenek. Nem volt senki mellettük, aki segíthetett volna, a szabad jelzéskor mégis olyan egyszerűséggel indultak el, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna vakon létezni és sétálni az utcán egy másfél éves kisgyerekkel. Akkor határoztam el, hogy megírom Bogiék történetét, Bogi pedig örömmel mesélt nekem.

Miért vesztetted el a látásodat?

26 hétre (6 hónapra) születtem, ami 1990-ben még extrém korainak számított. Eleinte a bal szememmel még valamennyit láttam, azonban hiába történtek operációk óvodás és alsó osztályos koromban, fokozatosan romlott a látásom, és kb. 13-14 éves voltam, amikor teljesen el is vesztettem.

Vannak képi emlékeid abból az időszakból, amikor még láttál?

Igen, abszolút vannak. Sőt, valamikor álmomban is látok valamennyit, nem tökéletes a kép, de valamit látok.

Hogyan álmodik valaki, aki évek óta nem lát?

Ez olyan dolog, mint például, amikor az ember olvas egy könyvet, és kialakít magában egy képet. Ha találkozom valakivel, én is így alakítok ki egy képet róla, ami nyilvánvalóan nem teljesen olyan, mint a valóságban. Az viszont érdekes kérdés, hogy aki soha életében nem látott, miként álmodik. Van ilyen barátom, és ő úgy álmodik, ahogy éli az életét. Az illatokat, a hangokat, a tapintásos élményeket álmodja bele.

Hogy élted meg, amikor teljesen elvesztetted a látásodat?

Ez annyira fokozatos volt, hogy nem volt számomra olyan tragikus, inkább a szüleim élték meg jobban annak.

Hogyan változott meg az életed, amikor teljesen megvakultál? Kezdjük például az iskolával. Iskolát váltottál?

Nem, én mindig integráltan tanultam, látókkal együtt jártam iskolába. A szüleim úgy ítélték meg, hogy ott is jól fogom venni az akadályokat. Eleinte (hetedikben) csak ültem az órákon, figyeltem és szóban feleltem. Később azonban a Vakok Iskolájába heti egyszer bejártam gépírást tanulni. A gépírási tudással könnyebben tudtam már alkalmazkodni, laptopon jegyzeteltem az órákon. Felvételizni is így felvételiztem a gimnáziumba. A tankönyveket pedig megigényeltük digitálisan, ami meg nem volt meg ilyen formában, a nagymamám felolvasta.

Hogy viszonyultak hozzád az osztálytársaid, hogy fogadtak el?

Nekik nagy váltás nem volt, amikor teljesen megvakultam, mert ugye már előtte is gyengén láttam. Ennek ellenére volt olyan barátnőm, aki teljesen eltávolodott, de volt, aki megmaradt, és azóta is jóban vagyunk. Az iskolában ő támogatott, együtt járkáltunk.

Be, az iskolába pedig eleinte a szüleim vittek, gimnáziumba azonban kilencedik végén megtanultam az útvonalat, és onnantól egyedül mentem már oda. Segítségül a fehér botot használtam, aminek elsajátítását szintén a Vakok Iskolájában tanítottak meg.

Hogyan változtattátok meg az otthoni környezetedet? Átalakítottátok a lakást?

Nem nagyon. Mindig is akadálypálya volt a lakásunk. Az ikertestvéreim akkor születtek meg, amikor már nem láttam, ezért nem tudtak a szüleim akadálymentesíteni mindent, alkalmazkodnom kellett a környezethez. De szerintem az nem is lett volna jó, ha minden akadálytól meg akartak volna óvni. Összeségében nagyon támogatta a családom az önállósodásomat, nem voltak túlféltőek. Gond nélkül elmászkáltam például otthonról is a barátaimmal, bulizni is mentünk.

Hogyan ismerkedtetek meg a férjeddel?

Baráti társaságból. Gimnáziumban nagyon jó baráti csapatunk volt, és még a mai napig is olyan jó a kapcsolat a volt osztálytársakkal, évfolyamtársakkal, hogy heti szinten találkozunk. Az egyik ilyen gimis barátnőmnek az akkori barátja révén ismerkedtünk meg az érettségi utáni nyáron.

Könnyen elfogadta a férjed, hogy nem látsz?

Igen. Mi is ugyanúgy eljárunk programokra, mint a többi pár. Moziba, színházba is megyünk, mert annak egészen más a hangulata, mintha otthon néznénk tévét. Ha olyan jelenet van, ahol fontos, hogy mi történik, de közben nem beszélnek, akkor a férjem elmondja pár szóban azt. De most már vannak audionarrált színházi előadások direkt látássérülteknek szervezve, ahol kapunk egy kis készüléket, fülhallgatót, és egy narrátor elmondja, hogy mi történik a színpadon.

Hogyan tudtál/tudsz úgy nőies lenni, ha nem látod magadat? Hogyan öltözködsz, választasz ruhát a boltban? Szoktál-e sminkelni?

Mivel ugye 13-14 éves koromig láttam, van fogalmam arról, hogy mi áll jól, vagy mi nem. Általában anyukámmal, húgommal, vagy barátnőkkel megyek ruhákat venni. Azt tudom, hogy milyen stílus, ami tetszik, esetleg abban kell segítség, hogy milyen színű az adott ruha, amit kiválasztottam.

Az otthoni ruháimat viszont jól ismerem, tudom, melyik milyen színű, meg hogy mi mihez passzol, mi mivel áll jól. Amivel gondban vagyok, az a zokni és a fehérnemű színe, hiszen azokból sok van. Ezeket van, hogy megkérdezem, vagy próbálom úgy rendezni a szekrényben, hogy az azonos színűeket egy helyre csoportosítom.

Sminkelni nem nagyon szoktam. Esetleg alapozót szoktam feltenni, szájfényt, meg egy kevés szempillaspirált, vagy nagyon halvány púdert. Igényem sincs nagyon rá, meg tényleg elég könnyű elrontani úgy, ha az ember nem látja. Ha mégis megyünk valahova, például esküvőre vagy buliba, akkor valamelyik barátnőmet megkérem, hogy fessen ki. Gondolkoztam a sminktetováláson, de a férjem szerint felesleges, meg neki annyira nem is tetszik, szóval nem erőltetem.

Milyen iskolai végzettséged van, mivel foglalkozol?

Két szakot végeztem, pszichológusit és magyartanárit, de inkább a pszichológia felé orientálódom. 2017 júniusában diplomáztam, és augusztus végén kiderült, hogy Abigél már a pocakban van, így emiatt végül nem akartam a pszichológia terén elhelyezkedni, mert az a fajta munka megterhelő tud lenni lelkileg. Ezért félállásban egy látássérülteket segítő egyesületnél, a Vakok és Gyengénlátók Közép-magyarországi Regionális Egyesületénél helyezkedtem el. Klubokat csinálunk a budapesti kerületekben látássérülteknek. Amikor Abigél megszületett, tíz hónapig nem dolgoztam, de hamar vissza tudtam állni a munkába, mert a munka nagy része végezhető otthonról, internetről, a bejárós feladatoknál pedig szerencsére kapok a családtól segítséget, így nem kellett Bibit bölcsődébe adni.

Hogyan tudsz interneten dolgozni? Hogy használod a számítógépet?

Van rajta felolvasó program, hasonlóan a telefonomon is. Üzenetet, facebookot, messengert, e-mailt, internetes oldalakat, mindent felolvas. Egyedül a képekről, hogy mi látható rajta, még nem pontos a leolvasás, az nem megbízható. De van más okos eszközünk is, ami beszél. Van vérnyomásmérőnk, mérlegünk és lázmérőnk is.

Nem volt kérdés a férjeddel a gyerekvállalás?

Mindenképp akartunk gyereket. Úgy terveztük, hogy az esküvőhöz képest egy-két éven belül érkezzen a baba. Félelmeim nem voltak ezzel kapcsolatosan, bár azt persze tudtam, hogy vannak korlátok.

A terhességem alatt a vizsgálatokra együtt mentünk el, a szülés pedig úgy alakult, hogy a toxémiám miatt sürgősségi császármetszés történt. Nagyon rendes volt a kórház, mert előre jeleztem a főnővérnek, hogy látássérült vagyok, és lehet, hogy szükségem lesz segítségre. Erre azt mondták, hogy ha nincs tele az osztály, akkor megpróbálnak adni egy kétágyas szobát, és akkor az anyukám vagy a férjem befeküdhet velem. Ez végül szerencsére sikerült is.

Hogyan tudtad ellátni a kisbabádat?

Segített az anyukám is, de ami nagyon jó volt, hogy a terhességem alatt jártam a Vakok Intézetébe babagondozási tanfolyamra. Egy demonstráló babán megtanultuk a pelenkázást, öltöztetést, fürdetést, gyógyszerek adagolását, tápszerkészítést, cumisüveggel etetést, kanalazást. Tápszerre mondjuk nem volt szükség, mert tudtam szoptatni Abigélt, a hozzátáplálásnál meg a BLW módszert (igény szerinti falatkás hozzátáplálás) alkalmaztam, mert az szimpatikusabb volt.

Nem féltél, hogy ha félreszalad a falatka, nem veszed észre vagy nem tudsz segíteni?

Ha a hátára teszem a kezem, érezném, ha félrenyel, meg hallanám is. Voltunk korábban a Bethesda kórházban gyermek elsősegélynyújtó tanfolyamon, hogyha bármikor ilyen történne, tudjunk segíteni. Valamint van a facebookon BLW-s csoport, ahol sok segítséget kaptam, nagyon támogatóak voltak, és végül nem bántam meg, hogy ezt a módszert választottam, nem is volt gond a hozzátáplálással, az első perctől jól ment.

Honnan tudod, hogy mennyit evett Abigél, hogy megette-e és nem ledobálta?

Én általában nem egy teli tányért adok neki, mert abból csak malackodás van. Azt hallom, ha eszik és nyammog vele, nem pedig ledobja. Mondjuk eleinte egyáltalán nem volt dobálózós. Most meg már a falatkázás mellett az önálló kanalazás is ügyesen megy. Ha nem talál be a szájába, és mellémegy, azt pedig érzem az előkén. Nyilván én sokkal többet nyúlok hozzá, érintem meg, mint az, aki látja a gyerekét.

Csecsemőkorában hogyan játszottál vele? Például honnan tudtad, hogy nyúl-e a játékokért, követ-e a szemével, mosolyog-e?

Biztos eleinte kereste a szemkontaktust, de megszokta, hogy velem nem tudja megtenni. Játszani pedig úgy játszottunk, hogy mindig mellette ültem, és kitapogattam, mit csinál. Most, hogy már szaladgál, figyelem és hallom, hogy mit tesz-vesz. Nincs különösebb veszélyforrás, de nem is lehet mindig mindentől megvédeni egy gyereket. A gyerekszoba ajtaján is csak azért van védőrács, mert ha fáradtabb vagyok, akkor beülünk oda ketten, és akkor nem kell utána rohangásznom. A közös játéknál a mesekönyvnézegetést is megoldjuk. Több kukucskálós, kihajthatós, kihúzhatós könyvünk is van. Ezeknél meg tudom tanulni, hogy mi hol van, mert van mihez viszonyítani.

Jártok-e programokra?

Igen, egyáltalán nem vagyok az az otthonülős típus. Programokra, játszóházba is járunk. Ha új helyszínre megyek, akkor először mindig valaki elkísér minket. Ha pedig utána már ketten megyünk Bibivel, folyamatosan megyek utána, figyelem. Egyszer volt, hogy egy programnál elkavarodott, de mivel zárt téren voltunk, nem aggódtam, és aztán végül a többiek segítettek megtalálni. Babaúszásra is járunk, oda anyukámmal együtt megyünk.

Hogyan közlekedsz? Honnan tudod, hogy mit mutat a közlekedési lámpa?

Van néhány beszélő lámpa. Régen ezek a lámpák folyamatosan pittyegtek vagy beszéltek, ami miatt reklamáltak a lakosok. Teljesen érthető, hogy zavaró volt, amikor a Hermina úton akár még éjfélkor is hallható volt. Ezért kifejlesztettek egy úgynevezett futár-távirányítót, amivel ezeket a lámpákat szükség esetén aktiválni lehet. Az, hogy melyik átkelőnél van ilyen lámpa és lehet aktiválni, az próba szerencse. Ahol rendszeresen járok, ott már tudom, hol van ilyen és hol nincs. Ahol pedig nincs, ott a forgalom zajára hagyatkozom. Lehet hallani, hogy a velem párhuzamos vagy a merőleges autók indulnak-e el. Vannak ugyan néhol ennél trükkösebb forgalmi helyzetek is, amit összességében nehéz kihallani, de azért ki lehet. Ha pedig nem vagyok biztos benne, akkor inkább elengedek egy zöldet. A közlekedési tanfolyamon is azt tanítják, hogy ne az emberekre hagyatkozzak, mert ők lehet, hogy a piroson mennek át.

Volt példa arra, hogy leléptél a piroson?

Olyan nem, de olyan igen, hogy a zöld végén kezdtem elindulni, és piros lett, mire átértem. De nyilván az autósok is látják a fehér botot, és akkor türelmesebbek.

Az emberek mennyire segítőkészek?

Nekem pozitív a tapasztalatom. Elég, ha csak egy ember segít a sok közül, és én el is fogadom a segítséget. A közlekedési eszközön is segítőkészek, általában átadják a helyet is.

Milyen távokat teszel meg egyedül az utcán?

Legtöbbször ismerős helyekre megyek, van bejáratott útvonalam. A játszótér még a problémás egyelőre, mert ha sokan vannak, alig hallani, hogy merre van Abigél, úgyhogy most még családtaggal vagy baráttal megyünk le. Ha egyedül vagyok, akkor a hátihordozóban van Abigél, úgy sétálunk. Babakocsival veszélyes lenne, mert ugye nem tudhatom, hogy mi van a babakocsi előtt. Ha kicsit nagyobb lesz, akkor pedig kézenfogva megyünk majd sétálni.

Hogyan oldod meg a házi munkát?

Korábban jártam a Vakok Állami Intézetébe rehabilitációs tanfolyamokra, ahol sok otthoni tevékenységet, praktikát mutattak meg, így több dolgot egyedül is meg tudok csinálni, megosztva a feladatokat a férjemmel.

Általában a férjem szokott porszívózni, és én mosok fel. Illetve vettünk egy robotporszívót, ami egy szuper találmány. Csak bekapcsoljuk, és végigmegy a lakáson! A takarítással kapcsolatban, ami egy pici nehézség, ha Abigél eldobálja az ételt, akkor azt megtalálni. De már az első perctől próbálom Bibit úgy szoktatni, hogy evés után ő is segítsen a leesett darabkákat felszedegetni. Már egész ügyes.

A mosást is én csinálom. Olyan szennyestartó rendszert alakítottunk ki, hogy amelyik ruhákat külön akarjuk mosni, azoknak külön fiókja van, és akkor már nem is kell mosáskor válogatni. A mosógépnél pedig fontos volt, hogy olyan legyen, ami nem érintőkijelzős.

A főzésben szerencsés vagyok, mert a család sokat tud segíteni, a férjem anyukája és a nagymamám is sokszor küld ételt. Ennek ellenére szeretek főzni, szoktam is. Nem látom ugyan, hogy mennyire pirul meg a hús, de az illatokból, hangokból, puhaságból jól ki lehet következtetni. A főzéshez van néhány praktikus dolog, ilyen például a beszélő konyhai mérleg, valamint az is hasznos és fontos, hogy a fűszerek bizonyos rendszer szerint legyenek elhelyezve, hogy megtaláljam, melyik melyik. Néha, ha tudom, mit akarok napközben főzni, előző este vagy aznap reggel le is ellenőriztetem a férjemmel, hogy biztosan hol vannak azok a fűszerek, amiket szeretnék majd használni. Néhány dobozra azért csináltunk pufifestékkel feliratokat, hogy felismerjem. Mostanában, ha főzök, igyekszem úgy alakítani, hogy Abigél az etetőszékben csücsüljön velem a konyhában, egyébként nehezebben tudnám őt is, és az ételt is egyszerre figyelni. Ilyenkor adok neki vagy babaedényeket, hogy ő is főzzön, vagy zsírkrétát és papírt, hogy firkálni tudjon.

És a vásárlás?

Vásárolni nem nagyon szoktam egyedül. Ez igazából kényelmi dolog, családosan megyünk, a férjem, Abigél és én. Ha egyedül kell valamit intézni, én előnyben részesítem az online bevásárlást, például a Tesconak és az Auchannak is van ilyen felülete, nagyon kényelmes és gyors, és házhoz is szállítják.

A pénzek felismerésére több technika is van. Az apróknál a pénzek méretéből, illetve az érmék szélének a felületéből (recés vagy sima) lehet tudni. Papírpénznél vagy valaki megbízható személyt megkérdezek, és utána úgy rendezem, hajtogatom a pénztárcámban, hogy tudjam, melyik címlet hol található, vagy van egy nagyon jó pénzfelismerő alkalmazás telefonra, ami bármilyen pénzt felismer, és megmondja, mennyi.

Hogyan képzeled el Abigélt?

Azt tudom, hogy ő egy szőke, kékszemű baba, de van is egy kép előttem róla. Már rögtön a születéskor kialakult egy kép, de azért kértem a családot is, hogy írják le, hogy néz ki.

Milyen érzés, hogy nem láthatod?

Én máshogy látom őt, nekem ez a természetes.

Kistestvért szeretnétek?

Igen, szeretnénk. Én a három gyerekre is nyitott vagyok, de csak a második után tudom ezt biztosan megmondani.

Kaptál valaha olyan megjegyzést, hogy miért kellett gyereket vállalnod?

Nem, olyat nem kaptam. Viszont hallottam már mástól, hogy ő igen.

Én hallottam olyan megnyilvánulásokat, hogy azért kell a látássérülteknek gyerek, hogy támogassák majd őt.

Én meg úgy gondolom, nem szabad rátestálni a gyerekre azt, hogy ő lásson, csináljon dolgokat helyettem. Nem szabad ezt elvárásnak tekinteni, nem lehet vakvezető kutyaként tekinteni rá.

Van a jövőre vonatkozóan félelem benned?

Biztosan lesznek olyan dolgok, amit nem tudunk majd Abigéllel közösen csinálni. Például a szépírást nem tudom majd vele gyakorolni. Olyan is biztos lesz, amikor majd az osztálytársak furcsálják, hogy Abigél anyukája nem lát. Erről majd beszélgetünk, hiszen Abigélnek én így vagyok természetes.

Tizenegy évvel ezelőtt az akkori párommal gyereket szerettünk volna. Egy-másfél év sikertelen próbálkozás után kivizsgáltattuk, mi lehet az oka annak, hogy nem tudok teherbe esni. A diagnózis endometriózis lett, ami azt jelenti, hogy a méh nyálkahártyája a méhen kívül is megtalálható. Ennek megoldására több műtéti beavatkozásra is sor került. Ezek után inzulinrezisztenciám alakult ki, teljesen felborult a hormonháztartásom, majd fél éven belül két súlyos trombózisom is volt. Időközben elváltam a férjemtől, majd megismerkedtem a jelenlegi férjemmel, később pedig egy teljes életmódváltásba is belefogtam.

Az életmódváltásom utáni 9. hónapban megtörtént a csoda, teherbe estem. A mi kis csodánk azonban nem fejlődött megfelelően, a 8. héten elvetéltem, melynek okát nem tudták megmondani. Ezután fogalmazta meg először a párom – aki végig aggódott az előzmények miatt az egészségemért – az örökbefogadás gondolatát, de bennem ezzel szemben akkor még volt egy meglehetősen erős gát. Azt éreztem, ha nem én szülöm meg a gyermeket, akkor nem leszek elég jó anya. Azonban amikor eljött a 41. születésnapom, ez az érzés átfordult bennem. Már nem gondoltam hendikepnek azt, ha nem szülök. És ahogy ez tudatosult bennem, onnantól egészen felgyorsultak az események.

Ez mit jelentett?

Mi már ez idő alatt szerveztük az esküvőnket, és ahogy lezajlott a polgári szertartás, rá két napra bejelentkeztünk örökbefogadás céljából a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálathoz (TEGYESZ), ahova már az első találkozásra házaspárként akartunk menni.

A TEGYESZ-nél mindenkinek van egy saját ügyintézője, aki segít eligazodni a rendszerben. Először meg kell válaszolni, kinek milyen származású, korú, nemű, betegségű gyerek vállalható be. Aki kevésbé szűkít, hamarabb jut gyerekhez, mint aki nagyon korlátoz. Mi Misivel már korábban megbeszéltük, hogy mihez ragaszkodunk. Ő ugyan jobban szeretett volna fiút, de végül a nemet nem határoztuk meg, mert az egy nagyon komoly korlát lett volna. Igaz, az életkor is az, nekem mégis az volt a legfontosabb, hogy újszülött legyen, mert szerettem volna minél közelebb lenni az anyaság természetes folyamatához. Illetve a származás is fontos volt, mert úgy gondolom, a társadalom nincs felkészülve arra, hogy egy cigány gyereket beillesszen, és nem akartam volna a gyerekem szenvedését végignézni. A betegséget nézve pedig mi komoly egészségkárosodást nem vállaltunk. 

Amikor ezeket a kérdéseket fixáltuk, besoroltak minket egy tanfolyamra. Ez egy 21 órás tanfolyam, aminek nincs vizsgakötelessége, de kötelező a rajta való részvétel. Emellett van egy pszichológiai alkalmassági vizsgálat, valamint kijönnek környezettanulmányra, majd ezek alapján írnak egy szakvéleményt. Ez átkerül a gyámügyhöz, aki kiállítja az alkalmasságról vagy az alkalmatlanságról szóló határozatot.

A TEGYESZ minden munkatársa nagyon segítőkész és kedves volt velünk. A szükséges dokumentumokat beszereztük és beadtuk, majd vártuk a felkészítő tanfolyamunk kezdetét.

Milyen jellegű előadások voltak a tanfolyamon?

A tanfolyamon tájékoztató jellegű előadások voltak, az örökbefogadás és a vele járó dolgok megismertetése volt a fő cél. Ez a tanfolyam teljesen áthangolta a gondolkodásunkat. Korábban mindenki azzal van elfoglalva, hogy majd milyen szülő lesz, de rámutattak arra, hogy a gyerekek szempontjából érdemes nézni mindent, ami által sokkal elfogadóbbak lettünk. Azzal kezdték, hogy az örökbeadót kell megismerünk és megértenünk. Akár ismerjük, akár nem, mindenféle előítéletünket próbáljuk meg leküzdeni, mi is és a családunk is. És miért fontos megérteni az örökbeadót? Mert a gyerek a gyökereit onnan hozza, és ha az örökbeadóval előítéletes vagy, akkor ez később visszaüthet a gyereknél, hiszen az ő identitásának egy része onnan jön. Erre nagyon nagy hangsúlyt helyeztek.

Természetesen elmondták azt is, hogy milyen örökbefogadási utak vannak még (alapítványokon keresztül, magánutas örökbefogadás). Valamint történeteket meséltek mások örökbefogadásáról, ahol elég realisták voltak, így a pozitív történetek mellett sok negatív történet is előkerült. Nem ijesztgetésképpen, csak hogy több irányból is megmutassák az örökbefogadás oldalait: a sikereket és a buktatókat, a szépségeket és a kudarcokat.

Továbbá tanácsokat kaptunk, mikor, hogyan mondjuk el a gyermeknek, hogy őt örökbe fogadták. Ők azt javasolták, már egészen pici kortól kezdve beszéljünk róla a gyerekeknek, hogy ez természetes legyen neki. Célszerű, ha az örökbefogadás és örökbefogadott szó is elhangzik közben, mert akkor ezek a kifejezések nem lesznek a számára idegenek. Összességében a tanfolyam nagyon sokat segített abban, hogy ráhangolódjunk a gyerekre, és nagymértékben csökkentette a félelmeinket.

Mennyi a várakozási idő egy gyermekre?

Ez attól függ, hogy mennyire szűkíti le az ember a kört, illetve, hogy pár vagy egyedülálló akar-e örökbe fogadni, ugyanis a családokat részesítik előnyben. Az újszülöttre nézve a mi esetünkben a várakozási idő a TEGYESZ-nél 5-6 év, alapítványoknál 3-4 év lett volna.

Más utat nem is kerestetek az örökbefogadásra?

De igen, alapítványokon keresztül is próbálkoztunk. Magyarországon hét alapítvány foglalkozik örökbefogadással, ebből kettő a leghatékonyabban: a Gólyahír és a Bölcső. Ők azonban szeretik, ha az anya maximum 40 éves, én viszont már elmúltam annyi.

Éppen ezért mi még adva a sorsunknak egy harmadik esélyt, a magánutas örökbefogadásba is belevágtunk. Ennek az a lényege, hogy az örökbeadó és az örökbefogadó közvetítő szerv nélkül találnak egymásra. És amint megvan, hogy igen, mi egymást választjuk, akkor megyünk a területileg illetékes TEGYESZ-hez, ők indítják el a folyamatot, és terelik intézményi keretek közé. Mi már a kezdettől fogva úgy gondoltuk, hogy minden ismerősnek elmondjuk, mi örökbe szeretnénk fogadni, és ha bárki tudna valakiről, aki szeretne örökbe adni, akkor kérjük, hogy osszák meg velünk ezt az információt.

De ennek nincsenek kockázatai?

Sajnos a magánutas örökbefogadás hátulütője, hogy sok törvénytelenség működik a háttérben. Már a tanfolyamon is meséltek erről, de mi is hallottunk róla másoktól, hogy a magzatlicit – habár törvénytelen – még mindig működő dolog. Ez azt jelenti, hogy, aki több pénzt ad a leendő babáért, az a befutó. Olyan is előfordul, hogy a terhesség korai fázisában már tudja a várandós nő, hogy örökbe akarja adni a gyerekét, és keres egy örökbefogadót, aki fizeti a vizsgálatokat, és a végén vagy meggondolja magát, vagy más valaki pénzt ígér a babáért neki, és akkor mindkét családot lehúzza. Mi ezek tudatában egyben biztosak voltunk, hogy minden lehetőséget megpróbálunk, de kizárólag törvényes keretek között.

Hogyan próbálkoztatok, milyen lehetőségek voltak?

Egyrészről minden ismerősünknek szóltunk a szándékunkról, hátha valaki hall valamit. Másrészről pedig, vannak különböző honlapok, ahova az örökbe fogadni vágyó szülők írhatnak. Itt egyfajta motivációs levelekben mondják el, hogy kik ők és miért szeretnének örökbe fogadni. Ezeket a bemutatkozó leveleket pedig azok az emberek is olvashatják, akik örökbe szeretnének adni. Ezáltal lehetőség nyílik arra, hogy örökbeadó és örökbefogadó közvetlenül egymásra találjon.  Misi is írt az egyik ilyen oldalra egy nagyon jó levelet, melyben e-mailes elérhetőséget adott csak meg.

Eleinte mindennap figyelte az e-maileket, hogy van-e, aki írt nekünk, aztán már csak ritkábban nézte, mert borzasztóan idegőrlő a folyamatos reménykedés, melyet nehéz lelkileg kezelni. Az időfaktor azonban mindig nagyon fontos, mert hallottunk több emberről, aki amiatt csúszott le egy kisbabáról, mert későn vette észre a jelzést.

Hozzánk végül több megkeresés érkezett. Volt például egy lány, aki 4 hónapos terhes volt. Még nem látszott rajta, senki nem tudta, hogy várandós, és ő szerette volna ezt titokban is tartani. Ezért ő úgy gondolta, hogy szülésig hozzánk költözik, majd megszüli a babát, akit itt hagyott volna nekünk. Mi ezt természetesen nem vállaltuk. Volt olyan megkeresés is, aki már egészen szülés előtt állt, de nem volt magyar állampolgár, hanem határon túli magyar volt, és Magyarországon szült volna, természetesen nem ingyen. Mivel azonban ez szintén nem törvényszerű, így mi ezt sem vállaltuk. Ezeken kívül volt olyan is, aki finoman utalt rá, hogy pénzt szeretne, vagy az orvosi költségeit fizettetni, de ugye ezt az utat mi már eleve kizártuk, éppen ezért esélye sem volt.

Misi február környékén tette fel a levelet, és május elseje, vasárnap délelőtt volt, amikor ránézett az üzenetekre, mert már néhány napja nem tette. Egy e-mail várt ránk, amiben azt írták, hogy megszületett három napja egy egészséges kisfiú, akit örökbe szeretnének adni. Misi azonnal válaszolt, és másfél óra múlva már a telefonszámunkat is megadta az újszülött nagypapájának. Ő felhívott minket, és akkor elindult az ismerkedés telefonon keresztül. A tanfolyamon tanultak alapján nagyon sok kérdést tettünk fel a babával, a körülményekkel és a szülőkkel kapcsolatban. Aztán kis szünet jött, mikor is mi megkerestük a TEGYESZ-es ügyintézőnket, hogy mit kell ilyenkor tenni, aki nagyon segítőkész volt (kiemelem, vasárnap fél 12 körül volt az idő!). Elmondta, hogy mit csináljunk, mit tudjunk meg és mi a teendő a továbbiakban. Aztán folytatódott a végtelennek tűnő beszélgetés a nagyszülőkkel. Majd mikor már kisebb-nagyobb megszakításokkal összesen négy órát beszélgettünk, megkérdeztük az örökbeadókat, hogy mi szóba jöhetünk-e, mint örökbefogadók, mert akkor a következő nap beülünk az autóba, és leutazunk hozzájuk. Végül kimondták a várva várt igent, és másnap elmentünk a városukba, ahol három órát beszélgettünk a kisfiunknak életet adó lány szüleivel, akiktől megtudtuk a baba fogantatásának és születésének történetét is.

Miért akarták a kisbabát örökbe adni?

Az életet adó lány, aki még maga is kiskorú, egy alkalmi kapcsolatból esett teherbe, azonban az értékrendjével nem fért össze, hogy elvetesse a magzatot, ezért azt tervezte, hogy örökbe akarja majd adni. A szüleinek, akik külföldön dolgoztak, nem mondta el, hogy terhes. Orvoshoz sem járt a terhessége alatt, de mégis volt benne egyfajta tudatosság. Felkészült arra, és gyűjtötte rá a pénzt, hogy majd elmegy egy másik város magánklinikájára szülni, és ott fogja hagyni a gyereket, ahonnan majd örökbe adják.

Zsombor azonban a kiírt időponthoz képest két héttel hamarabb született. Így nem volt idő bemenni a magánkórházba, hanem bevitték a város szülészetére, és végül ott szült meg. Mivel azonban még kiskorú volt, értesítették a szülőket, akik először nem értették a helyzetet, majd mindent otthagyva már aznap délután hazajöttek.

Egy családi krízis alakult ki: a nagymama haza akarta vinni a gyereket, a lánya pedig nem akarta, mert ő nem így képzelte el az életét. A nagyapa elfogadta a lánya döntését, mivel ő sem így képzelte el a jól tanuló gyerekének a jövőjét, ezért nekiállt utánanézni, hogy milyen lehetőségek vannak az örökbefogadásra. Ő az intézményi kereteket nem szerette volna, maga akart kiválasztani egy megfelelő értékrenddel rendelkező családot, hogy ennyit megtegyen az unokájáért. Így akadt ránk – és másokra is – azon a bizonyos honlapon, és írt nekünk e-mailt Zsombor születéséről.

Miről beszélgetettek az első találkozás során a nagyszülőkkel?

Az a háromórás beszélgetés iszonyatosan nehéz volt. Az egész krízisük ránk szakadt, amit nagyon nehéz volt kezelni. Az összes kétségük feketén-fehéren ott volt előttünk. Amíg én a nagymamával ezt a részét próbáltam átbeszélni, addig Misi a nagypapától a családról és az előzményekről informálódott. Közben mindvégig tudatában voltunk, hogy életünk legfontosabb lehetőségében "versenyhelyzetben" vagyunk. A nagymamával és további két párral együtt.

Mi történt ezután?

Szerettünk volna a kisbabát látni és a szülőanyával is találkozni. A szülők ugyan féltették a lányukat ettől a találkozótól, de ez szükségszerű volt, így végül tudtunk vele is egy pár szót váltani. Ezt követően beszéltünk a szülésnél jelenlévő gyerekorvossal, akitől képet kaptunk a kicsi egészségügyi állapotáról. Majd végre láthattuk a kisbabát is.

Ez volt a nagy pillanat, amit minden örökbe fogadó annyira vár: az első találkozás leendő gyermekével. Amikor megláttam a szobában Zsombort, elkezdtem könnyezni. Hihetetlenül megindító volt a pillanat. Azonban komoly nehézséget okozott, hogy mindez az örökbeadók jelenlétében történt. Míg én a mennyországban éreztem magam, addig ők az örökbeadás krízisével küzdöttek. Szerintem akkor tudatosult bennük, hogy el kell válniuk a babától. Azt gondolom, akkor kerültünk a legtávolabb attól, hogy elengedjék Zsombort, és ő a miénk legyen.

A kórházi látogatás utána elmentünk négyen a helyileg illetékes TEGYESZ-hez. Közben a nagymama meg akart ismerni engem, kérdezgetett, beszélgettünk. Hétfőn délután  végül úgy váltunk el, hogy akkor másnap, kedden ismét a TEGYESZ-nél találkozunk, és addigra beszerezzük a környezettanulmányt, a friss háziorvosi igazolást az egészségi állapotunkról és a jövedelemigazolást. Mindezek ahhoz kellettek, hogy elindíthassuk az örökbefogadást. Miközben ezeket intéztük, az előzmények miatt mindvégig őrlődtünk, vajon az örökbeadók meg fognak-e egyáltalán jelenni.

Végül is eljöttek a találkozóra, és ott volt velük a lányuk is, aki Zsombort szülte, mert neki is el kellett jönnie. Az örökbefogadás előtt van egy pszichológiai elbeszélgetés az örökbeadókkal, hogy valójában ezt akarják-e tenni, hiszen az a cél, hogy mindenki a saját családjában maradjon. Ezután a pszichológiai beszélgetés után mi, hárman nők leültünk beszélgetni.

A szülőanya azt kérdezte tőlem: „milyen érzés, hogy anya leszel?” Azonnal elsírtam magam. Keveredett bennem a lehetőség kapcsán érzett határtalan öröm és a gyötrő félelem, hogy mindezt elveszíthetjük. Amikor feltette a kérdését, akkor éreztem először, hogy reménykedhetünk. Kisütött bennem a nap, és nagyon hálás voltam mindenért, mindenkiért, és szerettem volna, hogy ezt ő is tudja. Megkérdezte, hogy régóta várok-e Zsomborra, és én elmondtam neki, hogy már 11 éve. Akkor elkezdett mesélni magáról, én pedig elcsitítottam a félelmemet, és megengedtem, hogy a szívemben megszülessen a kisfiam. És ők végül ki is mondták, hogy mi vagyunk a férjemmel, akiket szeretnék, hogy Zsombort felneveljék.

Örömmámorban indultunk haza, hogy megvásároljuk a babakelengyét. Kétzsáknyi holmit gyűjtöttünk be, aminek a nagy részéről fogalmam sem volt, hogy mire való. A felgyűlt feszültségnek köszönhetően sírógörcsöt kaptam, illetve nagyon megijedtem, mert rádöbbentem, hogy nemsokára itt lesz velem egy gyerek, és nekem fogalmam sincs, hogy mit kell vele csinálni. 

Akkor támadt Misinek az a zseniális ötlete, hogy egy napra költözzünk be a kórházba, ahol gyakorlott kezek segíthetnének megtanulni a babával kapcsolatos teendőket. Sikerült is egy alapítványi szobát kapnunk. Amikor megérkeztünk a kórházba, éppen etetési idő volt. A nővér a kezembe adta a cumisüveget, hogy etessem meg Zsombort, de még annyit sem tudtam, hogy fogjam meg, hogyan tartsam, hogyan böfiztessem őt. A csecsemősöktől azonban nagyon sok segítséget és támogatást kaptam. Háromóránként bemehettem az újszülött osztályra megetetni és tisztába rakni Zsombit. Közben láthattam, hogy a nővérek milyen bátran fogják meg az újszülötteket, hogy azért annyira nem is törékenyek ők, így ez oldotta a félelmeimet. Az az egy nap nagyon sokat segített abban, hogy bátrabb legyek és szerezzek egy kis rutint, ami megnyugvást adott.

A következő hivatalos időpontunk pénteken volt, akkor kellett a gyámügyre mennünk, ott kaptuk meg a kihelyező határozatot. Akkor beszéltünk a kapcsolattartásról is, ugyanis lehetősége van az örökbeadónak arra, hogy információkat kapjon a gyermekről. A legáltalánosabb formája ennek az, hogy minden évben a gyerek születésnapján az örökbefogadók írnak egy levelet, esetleg fényképpel együtt, amit az életet adó átvehet a TEGYESZ-en keresztül. A mi esetünkben az örökbeadók között nézeteltérés volt a kapcsolattartás módját illetően. Végül úgy döntöttek, hogy a jövőben semmiféle információt nem szeretnének kapni.

Mikor hozhattátok el Zsombort?

Ahogy megkaptuk a kihelyező határozatot, visszamentünk a kórházba Zsomborért, és haza hoztuk őt. Egész úton figyeltem, hogy van, igazgattam, nézegettem. Az alatt az út alatt hirtelen betört az anyaság érzése, mert már egyedül kellett gondoskodnom róla, már csak ő volt a fontos. Az első hetek nyugalommal teltek, eszembe sem jutott az elején a teendők miatt (de az is lehet, hogy elfojtottam) az, hogy az örökbeadó a lemondás után 42 napig meggondolhatja magát. Ugyanis sajnos előfordul ilyen is. Az utolsó héten azonban már számoltam a napokat, az utolsó nap meg talán már a perceket is, hogy leteljen a hat hét. Ahogy letelt a 42 nap, vissza kellett menni a gyámügyre, ahol megkaptuk az örökbefogadási határozatot.

Megtörténhet az, hogy bár nem gondolta meg magát az életet adó, de mégis egyszer csak váratlanul megjelenik, hogy látni akarja a gyerekét?

Igen, erre fel kell készülni, hogy megtörténhet, a nyílt örökbefogadásban ez is benne van. De ez nem jellemző, mert legtöbb esetben titokként kezelik, hogy örökbe adtak, másrészt meg a bűntudat miatt, ami ehhez kötött, inkább elfojtják vagy elfelejtik.

Nem volt benned félelem, hogy fogsz-e úgy kötődni Zsomborhoz érzelmileg, mintha te szülted volna?

Bennem nem volt. Inkább saját magammal szemben volt kérdés, hogy elég jó anya lehetek-e, ha nem én szülöm meg a gyereket. Csak ez az egyetlen kételyem volt. Nekem nem volt 9 hónapom felkészülni az anyaságra, hiszen már a pocakban levő kisbabára is másképp hangolódik rá az ember. De úgy érzem, jó anyukája vagyok a kisfiamnak. A kötődés magától kialakult, nagyon szeretjük, és igyekszünk a képességeinkhez, lehetőségeinkhez mérten a legjobban ellátni őt.

Ez persze csak a mi történetünk, mi éltük meg így. Ismerek olyan örökbefogadót, aki a mai napig hiányolja, hogy nem ő szülte meg a gyermekét. Úgy gondolom, nagyon jól tettem, hogy amíg nem éreztem, hogy örökbe szeretnék fogadni, addig nem fogadtunk örökbe. Amint magaménak éreztem ezt, attól fogva természetes volt az egész. Olyannyira, hogy Zsombort nézve automatikusan azon gondolkodom, hogy vajon ezt vagy azt a tulajdonságát, szemét, száját, orrát vajon Misitől vagy tőlem örökölte-e. Csak később ugrik be, hogy nem egészen pontos a kérdésfeltevésem. Szülőnek és anyaként örök befogadónak érzem magam és nem örökbefogadónak.

Nem tartasz attól, hogy valami olyan örökletes betegséget hozott magával Zsombor, amit nem ismertek, ami később fog csak kiderülni?

A tanfolyam erről is szólt, hogy ez részben lutri, mert csak annyit tudunk, amit elmondanak nekünk. Nincs bennem félelem, ezt muszáj elengedni. A genetika meg egyébként is egy átláthatatlan dolog, mi is hordozhatunk olyan betegséget, amiről sejtelmünk sincs, és tovább örökítjük. De ha ki is derülne bármi később, ő így is, úgy is a mi gyermekünk, és gondját viselnénk továbbra is.

Ti megmondjátok Zsombornak, hogy örökbe fogadtátok őt?

Igen, szerintünk joga van tudni a születése körülményeit. Úgy gondoljuk, a legrosszabb a titok, ami ráadásul bizalmatlanságot ébreszthet. Mi azt az utat választjuk, hogy azt mondjuk neki: hogy egy másik lány hasából, de a mi szívünkből született. Nagyon vágytunk rá, és hálásak, boldogok vagyunk, mert mi lehetünk a szülei. Sőt, később elvisszük majd őt abba a városba, ahol világra jött, és az életet adójáról is mutatunk majd fényképet neki.

Nem féltek attól, hogy majd egyszer meg szeretné keresni az életet adó anyát?

Nem tudom, hogy fog alakulni az életünk, de azt tudom, hogy ha ő meg akarja keresni, akkor ezen az úton segíteni fogunk neki. Inkább az a félelem van bennem, és szerintem ez minden örökbefogadóban benne van, hogy a gyerekem el fog-e fordulni vagy sem, de ez meg a mi  nevelésünk következménye lesz. A tanfolyamon az a kérdés is előjött, hogy emiatt többet meg kell-e engedni, hogy kompenzáljuk az örökbefogadást, és a válasz határozott nem. Mi már most is igyekszünk következetesen nevelni, vannak határok. Mindig el fogjuk mondani neki, hogy akkor is szeretjük, ha nem értünk vele egyet vagy valami miatt megdorgáljuk.

Ha esetleg csúfolják majd később Zsombort amiatt, hogy örökbefogadott gyerek, hogyan fogjátok ezt kezelni?

Nem tudom még, hogy hogyan fogjuk kezelni, de még nem is akarok ennyire előre szaladni, mert nem ez a feladatom. Azonban a Gólyahír Alapítványnak és a Mózeskosár Egyesületnek vannak találkozói, ahol tapasztalatokat cserélhetünk, akár ilyen kérdésben is.

Nem érzed, hogy titeket bárki is minősített volna amiatt, hogy örökbe fogadtatok?

Saját magunkra nézve az örökbefogadás kapcsán csak pozitívat kaptunk, de volt olyan, akitől emiatt elfordultak a barátai. Nem is értem ezeket az embereket, hiszen mi alapján lehet ezt egyáltalán minősíteni? Az én fejemben nem úgy van ez, hogy örökbefogadás, hanem örök befogadás. Az anya pedig egy örök befogadó.

Szeretnétek majd egy második gyermeket is örökbe fogadni?

Igen, szeretnénk, de még nem adtunk be kérelmet, mert ha ismét ilyen csoda történne, mint most, akkor nagyon kicsi lenne a korkülönbség, és még szeretnénk Zsombornak időt adni. És nem csak neki, hanem mi hármunknak is jár az idő. Ő így is a világ nyolcadik csodája, aki az örökbefogadáshoz való jelentkezéstől számítva pontosan 9 hónap alatt, éppen anyák napján köszöntött be az életünkbe.

Egy gyermek születése csodálatos, örömteli esemény, így volt ez a kisfiunk érkezésekor is, szeretettel vártuk őt. Az azt követő boldog és megismételhetetlen napok, amikről a nagy könyvek írnak, azonban nem adattak meg nekünk.

Beni a második gyermekünk. Még nagyon a várandósságom elején, az ötödik hét környékén jártam vele, amikor influenzás lettem. Mivel magas lázam volt, a háziorvosom gyógyszereket írt fel, de megnyugtatott, hogy ezeket terhesség alatt is lehet szedni, nem fog ártani a babának. Bennem azonban a későbbiekben is ott motoszkált a félelem, ezért duplán mentem el a 12. és a 18. heti genetikai ultrahangra is: a saját orvosomhoz és az Istenhegyi Géndiagnosztikai Központba is. Mindkét helyen, mindkét alkalommal lelkiismeretes és alapos vizsgálat után mindent a legnagyobb rendben találtak, és a továbbiakban nem is volt már semmi probléma a várandósság ideje alatt.

2012. október 10-én egy szokásos kontrollvizsgálatra érkeztem a nőgyógyászomhoz Budapestre (akkor még Borsod megyében laktunk,  és ugyan közelebb lett volna a miskolci kórház, de én ragaszkodtam az orvosomhoz). 36 hetes terhes voltam, még négy hét volt hátra a kiírt szülési időpontig, a CTG azonban már fájásokat mutatott. Megvizsgált az orvosom is, és azt mondta, hogy kétujjnyira nyitva a méhszáj, így innen én már haza semmiképp ne menjek, mert ha elindulok, akkor az autópályán fogok megszülni.  A nőgyógyászomnak igaza lett, az események onnantól felgyorsultak, és négy óra múlva világra jött a kisfiunk. Beni kicsit ugyan hamarabb érkezett a vártnál, de a súlya nem volt nagyon alacsony (2610 gramm), így közvetlen a szülés után megkaphattam őt.

Akkor nem láttál rajta semmi különöset?

Már akkor feltűnt, hogy nagyon nyálas a szája, és fura morgó hangot ad ki, amit a testvérénél előtte nem tapasztaltam. Rá is kérdeztem, hogy ez nem baj-e, de azt válaszolták, hogy csak tisztulnak a légutak, és majd elmúlik. A szülőszobában töltött idő után elvitték őt a csecsemőosztályra, majd  én is átkerültem a szobámba, és boldogan vártam, hogy kihozzák őt nekem. Ehelyett azonban egy doktornő jött be, és megkérdezte, hogy én vagyok-e a Benedek anyukája, mert baj van. Minden újszülöttnél protokoll a testnyílások átjárhatóságának a vizsgálata, és neki nem sikerült a szondát átjuttatni a száján keresztül a gyomrába, ezért azt feltételezték, hogy valami probléma van a nyelőcsövével. Akkor ott hirtelen összedőlt a világ.

Péterről, a legnagyobb fiamról a 35. héten derült ki, hogy fiú. Amikor megtudtam, elsírtam magam, és ezek nem annyira az öröm könnyei voltak, mint inkább az ijedtségé, hogy úristen, mit fogok majd én egy kisfiúval kezdeni. A családunkban korábban csak lányok születtek, ez a minta volt előttem, egyáltalán semmilyen tapasztalatom nem volt kisfiúkkal kapcsolatban. És nem csak arra gondolok, hogy előtte soha nem játszottam még indiánosat, hanem, hogy kevés ismeretem volt arról, milyen is a fiúk fejlődési üteme. Annyit tudtam azonban, hogy ők általában később kezdenek el beszélni és lesznek szobatiszták, mint a lányok. Talán ennek a tapasztalatlanságnak tudható be, hogy nem tűnt fel Péternél, hogy a fejlődése bizonyos téren kicsit eltér az átlagostól.

Már négy és fél éve együtt voltunk a párommal, amikor azt gondoltuk, kapcsolatunk ahhoz a szakaszához ért, hogy lassan gyereket szeretnénk. Érdekes módon – bár korábban sem védekeztünk soha – ahogy elkezdtünk beszélgetni a baba témáról, a következő hónapban már pozitív is lett a terhesteszt. Meglepődtünk rajta, egyáltalán nem gondoltuk, hogy ilyen hamar megfogan a kislányunk.

Az élet akkor úgy hozta, hogy mire kiderült, várandós vagyok, addigra a párom már jelentkezett egy misszióba katonaorvosnak, ami egy féléves külszolgálatot jelentett. Túl volt már a kiképzésen is, és mivel ez egy igazi szakmai kihívást jelent mindenkinek, aki eljut oda, így nem is volt kérdés, hogy elmegy. Emiatt fizikailag ugyan nem volt mellettem a terhességem alatt, de mivel jól voltam, dolgoztam, a kollégáim is odafigyeltek rám, így ezt a helyzetet teljesen elfogadtam. Szerencsére napi szinten tudtuk tartani telefonon a kapcsolatot, folyamatosan érdeklődött, hogy vagyok, hogy fejlődik Emma, és közben tervezgettük a jövőnket.

Már közeledett a szülés ideje, amikor Tamás visszajött a misszióból. Én tisztában voltam azzal, hogy a visszailleszkedés mindig nagyon nehéz, mert a táborokban teljesen zárt, ingerszegény környezetben vannak, egészen más ott az élet. Akik visszajönnek, egy-két hónapig, amíg vissza nem állnak az itteni életre, teljesen kifordulnak önmagukból. Ezért azt, hogy egy egészen más ember tért vissza, mint, aki elment, ennek az állapotnak tudtam be.

Bántottak ugyan azok a mondatai, amikor azt mondta, hogy őt fiatalember létére most biztosan sajnálják, amiért egy kismamával van, meg hogy ő mégsem áll készen az apaságra, de akkor is kimentettem őt azzal: majd visszarázódik, és hamarosan újra a régi lesz. És még akkor sem gondoltam, hogy baj van, amikor az anyukájának azt mondta, Emma nem is az ő gyereke, hanem a misszió alatt megcsaltam. Nem tudott mit kezdeni azzal, hogy amikor kiment, még semmi nem látszódott rajtam, mire visszajött, meg már nagy pocakom volt.

Tíz hónapos volt Zsombor, amikor azt vettem észre, hogy már egy hete nem eszik olyan jól, mint máskor szokott. De akkor jöttek a fogai, így mindenki azzal nyugtatott, hogy ez teljesen normális. Zsombi azonban továbbra sem akart jobban enni, és egyik nap már nagyon kedvtelenül is ébredt. Először semmilyen tünetet nem láttam rajta, nem volt láza sem, az egyetlen furcsaság az volt, hogy a reggeli széklete nagyon piros volt. De mivel előző nap egy kis céklát ebédelt, így úgy gondoltam, hogy ez biztosan csak annak a nyoma. Azonban ahogy telt a nap, a kisfiam egyre nyűgösebb lett, semmihez nem volt kedve, a végén már aludni sem akart. Amikor lefektettem vízszintesbe, azonnal sírt, csak úgy tudott elaludni, ha az ölemben ült. Akkor már úgy voltam vele, hogyha estére sem lesz jobban, megmutatjuk az orvosnak.

Nagyon szerettünk volna már a párommal kisbabát, de hiába teltek a hónapok egymás után, nem sikerült teherbe esnem. Amikor azonban átmenetileg elengedtem ezt a kérdést, és minden energiámat és figyelmemet egy kutyakozmetika beindítására összpontosítottam, Zsombor szinte azonnal beköszönt hozzánk. Bár nagyon meglepődtem rajta, mérhetetlenül boldog voltam. Hatalmas örömmel tekintettünk a ránk váró időszak elé, és különös izgalommal vártuk a 12 hetes ultrahangot, amit egy magánrendelőben csináltattunk meg.

Ez volt az első genetikai ultrahangunk, így kíváncsiak voltunk, hogy a szonográfus mit fog majd mondani. Ő azonban a vizsgálat során végig teljes némaságban tologatta az ultrahang fejet a hasamon. Majd hirtelen abbahagyta, és azt mondta, hogy szerinte ez a baba még túl kicsi, ezért inkább hüvelyen keresztül vizsgál tovább. Akkor már legbelül éreztem, hogy valami baj lehet, valamit egészen biztosan lát.

A​mikor Panna megszületett, és megmutatták nekem, nem látszódott jól az arca a magzatmáztól. Őt a testvérével ellentétben nem tisztogatták rögtön le, csak becsavarták egy törölközőbe, és apa csupasz mellkasára tették. Amikor elkészültem a műtét után, áthozták a kislányunkat nekem is. Addigra már megfürdették, és akkor láttuk meg, hogy az arca piroskás. Én rögtön sejtettem, hogy ez egy tűzfolt lehet, mert nekem és az anyukámnak is volt babakorunkban. Pannáé azonban sokkal erősebb és nagyobb volt, mint a miénk, neki az egész jobb arcfelét eltakarta. Ennek ellenére az első gondolatom az volt, hogy a tűzfolt úgyis elmúlik, hiszen már nekem sem látszik, egy éves koromra teljesen felszívódott. Viszont aznap este, amikor Panna megszületett, átjött a gyerekorvos, hogy beszélni szeretne velem. Kérdezte, hogy történt-e komplikáció vagy bármilyen szokatlan dolog a terhesség alatt. Én abban a pillanatban megdermedtem, és  másodpercek leforgása alatt gondolatok sokasága árasztott el.

Jázminnal a várandósságom nagyon szép és harmonikus volt, annak ellenére, hogy sokáig hánytam és rosszul voltam. De végig tudtam dolgozni, csak egy héttel a szülés előtt hagytam abba a munkát. A hetedik hónapban jártam, amikor a nőgyógyászom egy ultrahangos vizsgálat során megállapította, hogy a baba farfekvéses, és elmondta, hogyha ez nem változik, akkor császármetszéssel fogok szülni. Az esély azonban megvolt arra, hogy megforduljon, így minden vizsgálatra reménykedve mentem, hátha akkor már mást fognak látni. Jázmin azonban végig ugyanabban a helyzetben maradt.

Egy héttel a szülés előtt kellett mennem az utolsó ultrahangra, és akkor mondta ki végérvényesen az orvosom, hogy nem lesz sima szülés, mert a farfekvés mellett még téraránytalanság is van, nagyon nagy a baba. Július 10-e volt a kiírt időpont, és azt beszéltük meg, hogy ha addig nem indul be a szülés, akkor megindítják. Elérkezett a nap, de Jázmin semmi jelét nem mutatta annak, hogy meg szeretne születni, egy egészen aprócska fájásom sem volt. Így végül pontosan a kiírt napon, programozott császármetszéssel született meg a kislányunk.

Sok anya úgy éli meg a császármetszést, hogy mivel ő nem hüvelyi úton szült, így ő nem is szült, hanem csak kivették belőle a babát. Te ezt hogy élted meg?

Már az egész család arra várt, hogy jöjjön az unoka. „Minek várni, ezer éve ismeritek egymást, összeházasodtatok, van hol laknotok, ez az élet rendje.” És talán tényleg ez, azonban akkor még egyáltalán nem álltam készen erre. Azt éreztem, hogy a sok évnyi tanulás után még nem is éltem, hogy még túl gyerek vagyok, még keresem az utam és saját magamat. Hiszen nem unokát szülök a nagyszülőknek, az én gyerekem lesz, a mi gyerekünk lesz a férjemmel, és ehhez kell egy érettség és a gyermek utáni vágyakozás.

Milyen jó lett volna, ha akkor ez tudatosul bennem, ha nem csak megfelelni akarok a környezetem elvárásának, mint ahogy egész életemben tettem. Éretlen voltam ahhoz is, hogy mindezt végiggondoljam, nemhogy ahhoz, hogy szülővé váljak. Nem is estem könnyen teherbe, közel egy év telt el, mire megfogant a kislányunk. Talán a tudalattim nem engedte hamarabb.