2014 őszén megtudtuk, hogy várandós vagyok. Bár akkor még egyikünk sem múlt el 25 éves, a férjem és én is örömmel tekintettünk az új élethelyzetre. Természetesen féltünk is tőle, nem tudtuk, hogy mit hoz a jövő, hirtelen minden bizonytalan lett. Egy évvel korábban volt egy spontán vetélésem a hatodik héten, amikor még csak épphogy elhittük, hogy gyermekünk lesz, és ez eléggé beárnyékolta az első hónapok boldogságát. Ilyen előzménnyel nem mertük elhinni, hogy minden rendben lesz. Aztán eltelt az első három hónap, oldódtak a szorongások, kiengedett a félelem, mert ekkor még nem sejtettük, hogy a neheze csak ezután jön.

Soha nem felejtem el azt a december 23-át, amikor kezdetét vette életünk leghosszabb és legsötétebb 26 napja. Ekkor voltam ugyanis előjegyezve a második genetikai ultrahangra.

Tizenegy éves korom óta epilepsziás vagyok. Amikor elvégeztem a főiskolát, feljöttem Budapestre, és itt egy olyan doktornőhöz kerültem, aki a terhes epilepsziások specialistája. Már a találkozásunk elején elbeszélgetett velem a gyerekvállalásról – pedig akkor még párom sem volt –, ugyanis az a gyógyszer, amit szedek, egy teratogén hatású őskövület. Amellett, hogy különböző problémákat okozhat a terhesség során, drasztikusan lecsökkenti a folsavszintet, és ez nyitott gerinc kialakulásához vezethet. Emiatt a doktornő azt javasolta, hogy a babaprojekt előtt legalább 3 hónappal, de inkább félévvel kezdjem el feltölteni a szervezetemet magzatvédő vitaminnal, valamint szedjek napi egy folsavat.

A konzultáció után néhány évvel megismerkedtem Ádámmal, a mostani párommal. Amikor elérkezettnek láttuk az időt, szabad utat adtunk a kisbaba érkezésének, azonban hiába próbálkoztunk, közel két és fél évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy pozitív legyen az első terhesteszt.

Nem voltak közben kivizsgálások, hogy miért nem esel teherbe?

Körülbelül egy év sikertelenség után Ádám elment spermavizsgálatra, és akkor derült ki, hogy herevisszérsérve van, amit meg is kellett műteni. Ezt követően volt egy nagyobb kihagyás, úgy félév talán, amikor nem is volt érdemes próbálkozni. Azonban a várakozási idő letelte után néhány hónappal, 2010 karácsonya környékén végre terhes lettem.

Nálam 18 évesen diagnosztizálták a PCO-t [a PCO szindrómáról a poszt végén olvashat – a szerk]. Az ezzel kapcsolatos ismeretek akkor még eléggé gyerekcipőben jártak, nem sokat tudtak róla. Azt viszont mindenképpen, hogy nehezen fogok teherbe esni. Az akkori férjemmel mégis úgy gondoltuk, hogy szeretnénk gyereket. Ott álltam egy diagnózissal a kezemben, de bárhova fordultam, mindenhonnan visszapattantam.

Végül az a megoldás kínálkozott, hogy mindkét petefészkemet műtötték ékrezekcióval, ami 3-4, akár 6 hónapig is biztosította volna a természetes úton való teherbeesést, azonban már egy hónap múlva visszafejlődött a burok. Mit tehettem volna? Elfogadtam, beletörődtem, hogy nekem nem lehet gyerekem. Eltelt 10 év, és nem a babakérdés miatt, de úgy hozta az élet, hogy elváltunk az akkori férjemmel.

Utána jött egy másik 10 éves kapcsolatom. Ott nem is volt téma a gyerekvállalás, bár akkor sem védekeztünk soha. 2010-ben szakítottunk, és rá pár hónapra ismertem meg Petit. Rögtön az első beszélgetésnél megvolt az a bizonyos villanás, amikor az ember úgy érzi, hogy megtalálta azt, akivel együtt szeretne élni, ezért már a második randinkon elmondtam neki, hogy nem lehet gyerekem.

Milyen módon lehet ezt elmondani?

Ez úgy történt, hogy az első találkozásunk után beszéltünk telefonon, és arra kértem, hogy nézzen utána, mi az a PCO. Ő ráugrott az internetre, utánaolvasott, és így meg tudtuk beszélni, hogy mi is az oka annak, hogy nem eshetek teherbe. „Ha el tudod fogadni, elfogadod, de ha nem, ne raboljuk tovább egymás idejét”. Így tartottam korrektnek. És akkor úgy döntöttünk, hogy majd örökbefogadunk.