Már négy és fél éve együtt voltunk a párommal, amikor azt gondoltuk, kapcsolatunk ahhoz a szakaszához ért, hogy lassan gyereket szeretnénk. Érdekes módon – bár korábban sem védekeztünk soha – ahogy elkezdtünk beszélgetni a baba témáról, a következő hónapban már pozitív is lett a terhesteszt. Meglepődtünk rajta, egyáltalán nem gondoltuk, hogy ilyen hamar megfogan a kislányunk.

Az élet akkor úgy hozta, hogy mire kiderült, várandós vagyok, addigra a párom már jelentkezett egy misszióba katonaorvosnak, ami egy féléves külszolgálatot jelentett. Túl volt már a kiképzésen is, és mivel ez egy igazi szakmai kihívást jelent mindenkinek, aki eljut oda, így nem is volt kérdés, hogy elmegy. Emiatt fizikailag ugyan nem volt mellettem a terhességem alatt, de mivel jól voltam, dolgoztam, a kollégáim is odafigyeltek rám, így ezt a helyzetet teljesen elfogadtam. Szerencsére napi szinten tudtuk tartani telefonon a kapcsolatot, folyamatosan érdeklődött, hogy vagyok, hogy fejlődik Emma, és közben tervezgettük a jövőnket.

Már közeledett a szülés ideje, amikor Tamás visszajött a misszióból. Én tisztában voltam azzal, hogy a visszailleszkedés mindig nagyon nehéz, mert a táborokban teljesen zárt, ingerszegény környezetben vannak, egészen más ott az élet. Akik visszajönnek, egy-két hónapig, amíg vissza nem állnak az itteni életre, teljesen kifordulnak önmagukból. Ezért azt, hogy egy egészen más ember tért vissza, mint, aki elment, ennek az állapotnak tudtam be.

Bántottak ugyan azok a mondatai, amikor azt mondta, hogy őt fiatalember létére most biztosan sajnálják, amiért egy kismamával van, meg hogy ő mégsem áll készen az apaságra, de akkor is kimentettem őt azzal: majd visszarázódik, és hamarosan újra a régi lesz. És még akkor sem gondoltam, hogy baj van, amikor az anyukájának azt mondta, Emma nem is az ő gyereke, hanem a misszió alatt megcsaltam. Nem tudott mit kezdeni azzal, hogy amikor kiment, még semmi nem látszódott rajtam, mire visszajött, meg már nagy pocakom volt.

Később ez megváltozott?

Tamás megérkezése után három héttel kiírta a nőgyógyászom a szülés időpontját. Van egy veleszületett szívhibám, és emiatt a biztonság kedvéért programozott császármetszést beszéltünk meg (bár pont azon a napon magától beindultak a fájások, így végül úgy alakult, hogy természetes úton szültem). Amikor már megvolt a pontos dátum, Tamás arra a napra egy kollégája helyett bevállalta az ügyeletet. Nagyon rosszul esett, hogy akkor nem engem, nem minket választott, hogy nem lesz mellettem az életünk legfontosabb pillanatában, de úgy voltam vele, hogy majd később átjön utánam a szülészetre.

A szülés után ezért rögtön küldtem is neki egy sms-t, hogy ő is tudja és örülhessen a jó hírnek. De semmilyen visszajelzés nem érkezett felőle. Én meg csak vártam rá reménykedve a szülőszobán, hogy velünk legyen, hogy lássa a gyerekünket, de ő csak nem jött. Egészen este volt már, amikor végül küldött egy üzenetet, hogy műtőben volt, és gratulál. Igen, csak ennyit, hogy gratulál. Ő, az apuka, mint valami teljesen idegen egyszerűen csak gratulált nekem. És utána nem is jelentkezett a következő három nap alatt egyszer sem. Borzasztóan fájó volt látni azt, ahogy a többi anyukához folyamatosan jöttek az apák látogatni, és hozzám meg nem jött. Arra a kérdésre sem tudtam felelni senkinek, hogy az én párom miért nincs itt. A kisbabánk apukája egyszerűn nem volt kíváncsi a saját lányára!

A kórházból úgy jöttünk végül haza, hogy a gyerekünket egyszer sem látta az apja, és nem volt velünk az utána levő időszakban sem, visszaköltözött a saját albérletébe. Onnantól az anyukám volt, akire támaszkodhattam, aki az első hetekben végig mellettem volt és támogatott. Mellette nagyon sokat köszönhetek még a védőnőnek és kollégáimnak is, akik szinte az osztály kisbabájának tekintették Emmát, folyamatosan hívtak, jöttek látogatóba, ott segítettek, ahol tudtak. Fizikailag is, lelkileg is.

Ezután sem érdeklődött felőletek Emma apukája?

Néhány napja otthon voltunk már, amikor egyszer csak felhívott Tamás, hogy beszélni szeretne velem. Már az furcsa volt, hogy nem a lányát szeretné látni, hanem velem akar beszélni. Elmondta, hogy rám szüksége van, de még nem készült fel egy gyerekre. Felvetette, hogy mi lenne, ha anyukám vigyázna Emmára, mi meg elmennénk és programot csinálnánk.  Még akkor is azzal mentegettem őt, hogy ez a visszailleszkedésnek a zűrzavara. Hiszen ilyet épeszű ember nem mond, hogy a gyerekemet, a gyerekünket rakjam félre, mi meg szórakozzunk valahol. Azaz folytassuk ott, ahol korábban abba hagytuk.

Ezután az alkalom után még egyszer-kétszer meglátogatott minket, és legbelül ilyenkor mindig abban reménykedtem, hátha most megváltozik, hogy talán beleszeret a lányába. Azonban most már tudom, csak áltattam magam. Megnézte, mondta, hogy szép kislány, de azt nem tudom, milyen érzéseket váltott ki belőle. Hogy kiváltott-e érzéseket egyáltalán. Mert ha eljön, megfogja a gyerekét, és után ki tud menni szó nélkül az ajtón, akkor...

És hogy tudtad te érzelmileg kezelni ezt?

Sokan kérdezték, hogy szeretnék-e beszélgetni, mesélni az érzéseimről, hogy mi zajlik bennem, de tudtam, nem borulhatok ki, mert akkor mi lenne Emmával. Egyszerűen muszáj volt folytatni az életemet, nem kezdhettem el sajnálni magam. És nem, nem akartam akkor senkivel beszélgetni erről. De a hosszú éjszakák ott voltak arra, hogy gondolkodjak, hogy keresgéljem a választ a miértekre.

Néhány hónappal Emma születése utána Tamás soron kívüli kéréssel megint elment misszióba, a karácsonyt már nem töltötte Magyarországon. Biztos vagyok benne, hogy ő akkor elmenekült, visszamenekült a munkába. Reménykedtem, hogy részben azért megy ki most, hogy átgondolja a történteket.

Még a kimenetele előtt az ő kérésére elmentünk egy ügyvédhez, hogy rögzítsük, hogyan támogatja majd Emmát. Akkor tett is egy nyilatkozatot ezzel kapcsolatosan. Azonban a kintléte alatt egyszer csak érkezett egy papír a bíróságtól, hogy jogerőre kell emelni a gyerekelhelyezési kérdést. Mi akkor ledöbbentünk, mert nem akartunk ebből bírósági ügyet, de az ügyvédnek automatikusan ezt be kellett nyújtania. Mi pedig ezt nem tudtunk

A tárgyalás napjáig valahol még mindig bíztam abban, hogy majd újra végiggondol mindent, és talán mégis előjönnek belőle az apai ösztönök. De nem így lett. Az volt az a nap, amikor könyörtelenül szembesülnöm kellett ezzel a ténnyel. A tárgyaláson volt ugyanis először, amikor konkrétan kijelentette Tamás, hogy ő anyagilag támogatja, de semmiféle kapcsolatot nem akar tartani Emmával. Ahogy ezt ő kimondta, azt éreztem, hogy nekem ez az ember már nem is kell. Az az ember, akivel együtt éltem, akit szerettem, akinek gyereket szültem. És akinek végül nem kellett a mi közös gyerekünk.

Később soha nem is látta őt?

De látta, mert amikor intéznem kellett a munkahelyi papírokat, akkor magammal vittem Emmát a kórházba (ahol a szülés előtt, majd később is együtt dolgoztunk). Eleinte amikor észrevett minket, akkor felpattant, és eltűnt. Most már nem megy el, csak némán csinálja mellettünk a dolgát. Legutóbb ő az egyik számítógépnél, Emma a másiknál ült. Én meg csak néztem egymás mellett az apát és a lányát, akiknek még a fülük is teljesen egyforma volt.

Ha a közös kollégáink akkor kérdezgették tőlem, hogy van Emma, amikor éppen ő is jelen volt, akkor vagy teljesen bezárkózott, vagy pedig ingerült lett attól, hogy miért nem hagyják már a többiek ezt a témát. Tamással még akkor sem beszélgettünk a lányunkról, amikor visszamentem dolgozni. Ő soha nem kérdez, én nem mesélek neki. Emmának sem mondtam el soha, hogy ő az apja, de képet már nézegettünk róla. Ennek ellenére még nem rakta össze, hogy az az arc a képen, és az az ember, aki mellette van, egy és ugyanaz.

Emmának mit szoktál mondani az apukájáról?

Én sokkal későbbre vártam ezeket a kérdéseket tőle. Rettegtem is attól a pillanattól, amikor először megkérdezi, hogy neki miért nincs apukája. Most három és fél éves, de kétéves korában történt meg először. A játszótéren és a baráti körben látta, hogy másnak van apukája, és egyszer csak előjött belőle az a kérdés, hogy az övé hol van. Legelőször azt mondtam, hogy azért nincs itt, mert elutazott. Aztán később, amikor az Anna, Peti-könyvben elolvastuk azt a részt, hogy a család jelölgeti a naptárban, mikor érkezik haza apa, és Emma is ezt szerette volna tenni, akkor mondtam el neki, hogy az ő apukája már nem fog visszajönni, mert mi ketten már nem szeretjük egymást. És akkor előtört az a szívfacsaró kérdés, hogy ő miatta ment el? Nem akarok és nem is fogok soha hazudni neki, de egyetlen dolgot egész biztosan nem fogok neki mondani, hogy igen, miatta ment el. Hogy ő ezt soha ne érezze.

Azzal próbáltam magyarázni, hogy sokat veszekedtünk. Végül Emma megnyugodott azzal, hogy neki egy kiabálós apuka nem kell. Kitalált helyette egy "kövi aput", azaz egy következő apukát. Azóta neki is szokott rajzolni, neki is süt, ha sütünk valamit, és húsvétkor tojást fest, hátha egyszer eljön majd őt meglocsolni a következő apukája. Egyik este feküdtünk az ágyban, ilyenkor beszéljük meg, hogy aznap mi történt. Mondtam neki, hogy mennyire büszke vagyok rá, majd hirtelen megkérdezte: "apa is büszke lenne rám?"

Hogy oldod meg a mindennapokat?

Én nem tudom, hogy milyen lenne, ha hárman lennénk. Amíg Emma kicsi volt, mintha tudta volna, hogy neki jó gyereknek kell lennie. Evett, aludt. Addig könnyen meg is oldottam a hétköznapi teendőimet. Amióta nagyobb lett, ez már sokkal nagyobb kihívást jelent, jó szervezettséget igényel. Emiatt amit lehet, inkább éjszaka csinálok, így az alvásmennyiségem mindössze négy órára csökkent. Éjjel próbálom utolérni magam a házi munkában, és ilyenkor foglalkozom egy kicsit magammal is.

A munkám miatt havonta négyszer ügyelnem is kell a kórházban, ebből kettő mindig kötelezően hétvégén van. Ilyenkor az anyukám vagy a bébiszitter vigyáz a gyerekre. Ha hétköznap ügyelek, akkor az oviba még én viszem el Emmát, de az oviból már valamelyikük hozza el, és onnantól másnap reggelig ő vele is van. Ma már amennyire lehet, mindig előre megbeszélem ezt Emmával, hogy tudja, számítson rá, aznap ki érkezik érte az óvodába.

A 24 órás ügyelet utáni napon nem szoktam aludni, így akkor el tudom intézni a hivatalos ügyeket, a nagybevásárlást, és a barátokkal is ilyenkor tudok találkozni. Az apja szerencsére anyagilag támogat minket, így nyugodt szívvel mondhatom, hogy nem élünk rosszul. Nem kell számolgatnom a fizetésemet a hónap végén, bármire szüksége van Emmának, meg tudom venni.

Ha most beállítana az apja, hogy mégis szeretné tartaná a kapcsolatot a lányával, hogy reagálnál rá?

Nem örülnék neki, mert már nem tudok benne megbízni. Sőt, hiába ismerem őt jól, a mai napig attól rettegek, hogy nem tenne-e benne kárt. És mivel nincs semmilyen kapcsolata Emmával, őt is teljesen összezavarná. Azonban ha egyszer mégis így alakulna, nem fogom elzárni a lányát tőle. Ha pedig Emma fog kérdezni felőle, neki sem fogok hazudni, elmondom majd, ki az apukája. És egészen biztos vagyok abban, hogy ha egyszer felnő, meg fogja őt keresni. Az apját, aki egyszer azt mondta nekem, hogy mostantól egész életében attól fog rettegni, hogy egy nő egyszer majd beállít hozzá, és szembe köpi.

Új kapcsolatba bele mernél vágni?

Még nem érzem magam erre készen. És nem azért, mert én nem akarom, hanem Emmát féltem. Attól, ha megszokik, megszeret valakit, és esetleg mégis úgy alakul, hogy egyszer csak eltűnik az életéből. Anyukám szerint azonban ez csak kifogás, hogy ne is tegyek egy új kapcsolatért. De most azt érzem, nem vagyok egyedül, mi ketten vagyunk: Emma és én.