Azt éreztem, talán mégsem vagyok olyan rossz ember

Már az egész család arra várt, hogy jöjjön az unoka. „Minek várni, ezer éve ismeritek egymást, összeházasodtatok, van hol laknotok, ez az élet rendje.” És talán tényleg ez, azonban akkor még egyáltalán nem álltam készen erre. Azt éreztem, hogy a sok évnyi tanulás után még nem is éltem, hogy még túl gyerek vagyok, még keresem az utam és saját magamat. Hiszen nem unokát szülök a nagyszülőknek, az én gyerekem lesz, a mi gyerekünk lesz a férjemmel, és ehhez kell egy érettség és a gyermek utáni vágyakozás.

Milyen jó lett volna, ha akkor ez tudatosul bennem, ha nem csak megfelelni akarok a környezetem elvárásának, mint ahogy egész életemben tettem. Éretlen voltam ahhoz is, hogy mindezt végiggondoljam, nemhogy ahhoz, hogy szülővé váljak. Nem is estem könnyen teherbe, közel egy év telt el, mire megfogant a kislányunk. Talán a tudalattim nem engedte hamarabb.

A várandósság azonban csodaszép volt. Mintha most először éreztem volna, hogy igazán nő vagyok, teljesen kivirultam. Egy békés, nyugodt, kiegyensúlyozott időszak következett, és ahogy teltek a hónapok, egyre nagyobb izgalommal és örömmel vártam a kislányunk érkezését.

Aztán elérkezett a szülés, aminek a fájdalmára nem lehetett felkészülni, de túléltem, és életemben nem voltam még annyira büszke magamra, mint akkor. Büszkeség, igen! Amikor azt a szuszogó meleg kis csomagot a hasamra tették, én büszkeséget éreztem – és nem boldogságot! Az öröm, amit az anyaságnak kellett volna adnia, elmaradt. Mintha nem történt volna meg a bevésődés... Sem akkor, sem az azt követő hónapokban.

A kislányunk sem segítette ezt elő, nem engedte magát szeretgetni, olyan kisbaba volt, aki szívesebben volt egyedül egy kiságyban, mint az anyukája karjaiban. Ahogy megfogtam, amikor megöleltem, nyugtalan lett, és amint letettem a kiságyba, megnyugodott. Vajon mit érezhetett az a pici baba, milyen elutasítás sugározhatott feléje az anyukájából? Miért jobb egy csecsemőnek egyedül, mint az édesanyjával? Nem értettem, de tudtam, hogy ez így nem jó.

Nem éreztem magam anyának, egy robot voltam, a kisbabánk ellátása pedig csak egy feladat volt a sok közül, amit otthon el kellett végezni. Nem tudtam feldolgozni, hogy hirtelen megváltozott az életem, hogy felelősséggel tartozok már más iránt is. Rettegtem a feladattól, nem mosolyogtam, csak túléltem a napokat, egyiket a másik után.

Közben pedig borzasztóan vágytam arra, hogy úgy szeressem a gyerekemet, ahogy neki szüksége van rám, és én is érezni akartam azt, hogy szeret engem. Hogy ő és én egy kicsit egyek legyünk. Olyan jó lett volna, ha átöleli a nyakamat, ahogy a többi gyerek ölelte az anyukáját. Egyedül az éjszakai etetések után, amikor félálomban magamhoz emeltem, akkor borult a vállamra, én pedig legszívesebben el sem engedtem volna. Ilyenkor csak nyeltem a könnyeimet, és akkor azt éreztem, hogy talán mégsem vagyok olyan rossz ember.

Később, de talán még nem túl későn, jöttem rá, hogy egyfajta depressziós állapotba kerültem. Nem mentem orvoshoz vele, mert akkor már a javulás útján voltam, de így utólag, a mai eszemmel, már elmennék. Hogy azokat a hónapokat, amit akkor elvettem a lányomtól, visszaadhassam neki. Hogy ne óvatosan akarjon odabújni hozzám még ma is, ha egy kis szeretgetésre vágyik, és hogy ne szorongva forduljon a világ felé.

Féltem attól, hogy kistestvért vállaljunk. Mi lesz, ha megismétlődik a múlt? Azonban eltelt három év, ami alatt érettebb lettem, elfogadtam a változásokat, felnőttem a szerephez, és addigra már végigjártam egy utat. A félelmeim ellenére nagyon boldog voltam, amikor ismét várandós lettem, újra nő voltam, sugároztam, szerettem ezt az állapotot.

Aztán megszületett a kisebbik lányunk is. Már nem volt ismeretlen a fájdalom érzése, és akkor már nem csak túlélni, hanem megélni akartam a pillanatot. Megszűnt minden lelki gát, átengedtem magam annak a csodálatos útnak, aminek a vége már nem csupán a büszkeséget jelentette számomra, hanem azt a boldogságot is, amire mindig vágytam. Amikor megéreztem a mellkasomon a kisbabánk bőre melegét, a kicsi szívének lüktetését, és amikor a szemébe néztem, akkor abban a percben anya lettem. Ez egy csoda volt! Csak néztem őt, csorogtak a könnyeim, és már nem haragudtam a sorsra, mert végre megélhettem azt, amit korábban elvett tőlem.