Nagyon szerettünk volna már a párommal kisbabát, de hiába teltek a hónapok egymás után, nem sikerült teherbe esnem. Amikor azonban átmenetileg elengedtem ezt a kérdést, és minden energiámat és figyelmemet egy kutyakozmetika beindítására összpontosítottam, Zsombor szinte azonnal beköszönt hozzánk. Bár nagyon meglepődtem rajta, mérhetetlenül boldog voltam. Hatalmas örömmel tekintettünk a ránk váró időszak elé, és különös izgalommal vártuk a 12 hetes ultrahangot, amit egy magánrendelőben csináltattunk meg.

Ez volt az első genetikai ultrahangunk, így kíváncsiak voltunk, hogy a szonográfus mit fog majd mondani. Ő azonban a vizsgálat során végig teljes némaságban tologatta az ultrahang fejet a hasamon. Majd hirtelen abbahagyta, és azt mondta, hogy szerinte ez a baba még túl kicsi, ezért inkább hüvelyen keresztül vizsgál tovább. Akkor már legbelül éreztem, hogy valami baj lehet, valamit egészen biztosan lát.

A hüvelyi ultrahangozás közben sem mondott egyetlen szót sem, csak amikor befejezte a vizsgálatot, akkor fordult felénk. Elmagyarázta, hogy a babának nincs összenőve a hasfala, ami egy súlyos fejlődési rendellenesség, és szerencse, hogy ez most derült ki, nem pedig később.

Kérte, hogy hívjam fel az orvosomat, és beszéljem meg vele, mikor vetetjük el a babát. Teljesen leforrázott a hír, a párom is csak állt mozdulatlanul. A hölgy meg csak annyival törte meg a csendet, hogy mivel probléma van a magzattal, nem kell kifizetnünk a vizsgálatot.

Egy ilyen sokkoló hírrel szembesülve mire tudtatok gondolni, mit csináltatok végül?

Azonnal felhívtuk a nőgyógyászomat, aki mondta, hogy másnap keressük fel őt a leletetekkel. Amikor bementünk hozzá a kórházba, és megmutattuk a leleteket, ő még felküldött egy ellenőrző ultrahangos vizsgálatra is. Ott megerősítették a korábbi diagnózist: omphalocele látható (a köldök körüli hasizmok nem záródnak össze, amin keresztül membránnal fedett zsigeri szervek türemkednek ki). Azt javasolták, hogy csináltassunk chorionboholy-biopsziát (méhlepény-mintavételt), hogy megállapítsák, nincs-e genetikai probléma. Ugyanis ez a rendellenesség valamilyen komplex betegség tünete lehet, és még más eltéréssel is társulhat. A kórházi szonográfus azonban kedvesen elkezdett nyugtatni, hogy ha nincs genetikai probléma, ez még egy nagyon szép terhesség lehet. És mivel a doktornőm életpárti, ő is azt tanácsolta: ha negatív lesz a lelet, fontoljuk meg, hogy megtartjuk a babát.

Másnap megtörtént a mintavétel a lepényből, aminek az eredménye egy héten belül megvolt. Nagy megkönnyebbülésünkre kiderült, hogy nincs genetikai rendellenesség. Ezek után már nem is volt kérdés, hogy megtartjuk őt, hiszen már olyan régóta vártunk rá.

Később beszéltem a doktornővel, aki azzal biztatott, van esély arra, hogy visszahúzódjon az omphalocele, vagy hogy ne nőjön együtt a babával. Az ezt követő ultrahangos vizsgálatok azonban sajnos nem ezt erősítették meg, ahelyett, hogy kisebb lett volna, fokozatosan nőtt. Elküldtek magzati szívultrahangra is, ahol már azt látták, a hasfalon kívül van a baba jobboldali veséje is, és nem találták a tüdejéből kivezető jobb oldali artériáját. Akkor volt az a pont, amikor úgy éreztem, nem akarok már semmilyen több vizsgálatot. Elég volt! Borzasztóan féltettem! A párom volt az, aki a lelket öntötte belém végig, ő sokkal optimistább volt nálam. Nem is értem, hogy volt ennyi erő benne.

Beszéltetek arról, hogy mi várható majd a szülés után?

Az orvosom beszélt az I. sz. Gyerekklinikával, elmondta nekik, hogy van egy omphalocelés kismamája. Meg is beszélték az ottani teammel, hogy mikorra tervezi a császármetszést, mikor kell készenlétben lennie a csapatnak Zsombor érkezésére. Ezután én is felkerestem a klinikát, ahol elmagyarázták, mi fog majd történni a születés után, és azt is, hogy a későbbiekben minden a műtét sikerétől és Zsombor állapotától függ majd, illetve attól, hogy hogyan indul el a műtét után a bélműködése. De mindenképp másfél-két hónap bennlétet jósoltak.

Végül november 18-án, a 38. terhességi hétben elfolyt a magzatvizem. A nap nagyon mókásan indult, ugyanis a párom elcsúszott benne, és ezen még a kórházban is jókat derültünk. Talán ezzel próbáltuk a szorongásunkat elnyomni, miközben egy egész egészségügyi gárda készült fel arra, hogy Zsombor megszülessen. Amikor betoltak a műtőbe, nagyon megdöbbentem. Rengeteg ember várt már bent, tizennégynél fel is adtam a számolást. Addigra már az I. sz. Gyerekklinika csapata is készen állt. Odajött közülük egy hölgy, és bemutatkozott, hogy ő fogja majd Zsombort szállítható állapotba tenni.

Milyen volt maga a szülés?

Amikor megkaptam az epidurális érzéstelenítést, megjelent a nőgyógyászom, rám nézett, és kérdezte, hogy kezdhetjük-e. Én bólintottam, a műtét pedig elkezdődött. A császármetszés alatt én csak annyit éreztem, hogy elkezdenek rángatni, amitől már az asztal is mozgott. És onnantól olyan volt, mintha a Vészhelyzetbe csöppentem volna. Hirtelen nagy csönd lett. Aztán ismét rángatást éreztem, akkor vették ki Zsombort.

A klinikáról a doktornő utána végig mondta, hogy mi történik Zsombival: „megvan a gyerek”... „visszük az inkubátorhoz”... „az omphalocelét steril kötéssel lekötjük”... csend... „adjunk neki egy kis oxigént”... utána rákerült a szívmonitor... „mehet a befúvás”... és akkor elkezdett dobogni a szíve... „vegyük le a maszkot”... levették a maszkot, a gép besípolt, megállt a szíve is... „rakjuk vissza a maszkot”... és ez ment 5 befúváson át. Közben én már majdnem felkiáltottam, hogy mondja már el valaki, mi történik.

Akkor pont találkozott a szemünk a nőgyógyászommal, aki látta a pánikot rajtam, és  megkérte, hogy mondjanak nekünk valamit. Annyi választ kaptunk hirtelenjében, hogy minden rendben van – és pont akkor végre felsírt Zsombor. Sikerült az állapotát stabilizálni. Bekerült az inkubátorba, ahol nekem is próbálták megmutatni, de nem nagyon láttam belőle semmit a csövektől. A párom viszont az üvegablakon keresztül végig látta az eseményeket, és magát az omphalocelét is, ami akkora volt, mint a gyerek feje.

Mi történt ezután?

A babát utána levitték az újszülött osztályra, a párom ott megfoghatta. A Cerny Alapítványosok csináltak két képet róluk, ebből az egyiket berakták Zsombi mellé az inkubátorba, a másikat pedig, amin egyedül volt, felhozták nekem. Egy rövid időre Zsombort is feltolták hozzám a lábadozóba az inkubátorral, de utána már el is vitték tőlem a klinikára. Egyedül maradtam a kisbabám nélkül, akit hamarosan meg kellett műteni. Egy nővér akkor odajött hozzám biztatólag, és megígérte hogy rögtön szól, amint vége lesz a műtétnek.

Megtörtént a műtét. Bő három óráig tartott, mire visszarakták az omphalocelét. Szerencsére nem volt semmilyen komplikáció, de még ezután jött az idegörlő várakozás: Zsombi hogy viseli majd a lábadozást, és hogy beindul-e a bélműködése. Én két nap múlva mehettem át megnézni őt a PIC-en, ami egy olyan osztály, ahol a beteg újszülötteket és a koraszülött babákat látják el. Legszívesebben már az első percektől vele lettem volna, hiszen a gyerekem mellett a helyem, de még én sem voltam olyan állapotban, és akkor még őt is altatták.

Amikor átmentünk a klinikára, inkubátorban feküdt Zsombi, lélegeztetőn volt, rengeteg cső lógott ki belőle, és mindenhol érzékelő pittyegett. Félelmetes látvány volt az, hogy a kisbabám élete gépeken múlik. Mélyaltatásban volt még akkor is, várták, hogy elmúljon a fájdalma, miközben állandó megfigyelés alatt tartották. Az orvosok és a nővérek ott ültek az inkubátorok előtt, folyamatosan nézték az adatokat, figyelték a babák állapotát. Mindennap elmondták, hogy milyen változások történtek és mik a kilátások. Borzasztó lelkesek és segítőkészek voltak végig, függetlenül attól, hogy reggel vagy délután volt. És annyi, de annyi szeretet volt bennük.

Minden reggel megy az ember, és várja a jó híreket. És minden apró kis változás, előrelépés óriási boldogságot jelent. Közben megismerkedünk a többi szülővel is, az ő babáikkal, és egy idő után mint egy nagy család, úgy biztatjuk egymást.

Hogyan alakult Zsombi állapota a műtét után?

A várthoz és a jósoltakhoz képest nagyon gyorsan javult. Három nap után megpróbálták leszedni róla a lélegeztetőt, de akkor még nem volt tökéletes a légzése, így egy napig még támogatták, de a rákövetkező naptól már egyáltalán nem volt erre szükség. Fokozatosan csökkentették az altatást is, majd teljesen elhagyták, és attól a naptól már nem szondával, hanem fecskendővel táplálták őt, miközben  figyelték, hogy reagál az ételre. Én közben fejéssel folyamatosan gyűjtögettem neki az anyatejet, amit először 5 ml-rel kezdve, majd fokozatosan emelve az adagot, Zsombor meg is kapott. Úgy tűnt, a bélműködése nagyon szépen beindult.

Egy hete volt Zsombor a PIC-en, amikor egyik reggel minden magyarázat nélkül egyszer csak nem engedtek be. Megjelent egy hölgy, és csak annyit mondott: „a  maga gyereke nincs itt”, majd a kezembe nyomta Zsombor karszalagját, és becsukta az ajtót. Azt hittem, megőrülök. Végtelennek tűnő 10 perc következett, amikor kijött egy ápolónő, és megnyugtatott, hogy Zsombor már jobban van, ezért átvitték egy másik osztályra.

Én akkor mindent ott hagyva átrohantam hozzá, ahol végre már felvehettem, magamhoz szoríthattam, és onnantól le se raktam órákon keresztül. Csörgött a telefonom megállás nélkül, de semmi nem érdekelt, csak mi ketten léteztünk.

Azon a részlegen már nem sokat maradtunk, mindösszesen 10 napos kórházi tartózkodás után hazaengedtek minket. Zsombor jól volt, jól lehet táplálni, bár a szoptatással csak később próbálkoztunk.

A későbbiekben már nem volt semmilyen szövődmény?

Két dolog maradt vissza az omphalocele visszahelyezése után: here- és lágyéksérv, amit három hónapos korig nem lehetett megműteni. A heresérv viszont közel akkor lett, mint egy teniszlabda, és valószínűleg fájhatott is neki, ugyanis nagyon síros volt eleinte Zsombi, szinte soha nem mosolygott.

A sérvműtétek már szerencsére rutin műtétnek számítottak, nem kellett vele bent aludni, másnap otthon ébredhetett. Soha nem is fogom azt a reggelt elfelejteni. Amikor felkelt, meglátott és rám mosolygott. Végre elmúltak a fájdalmai!

A későbbiekben ugyan volt még egy kórházi élményünk, amit az omphalocele következményének köszönhetünk (erről a következő posztban olvashattok), de ezt követően már szerencsére nem volt semmi probléma. Félévesen kellett egy kontollra visszamenni, azóta meg évente járunk a hasával, illetve neurológiai és szemészeti ellenőrzésre. Most ünnepeltünk Zsombor harmadik születésnapját, akinek az élete ugyan óriási küzdelmekkel indult, de mára a műtéti heget leszámítva - amit később meg lehet plasztikázni - teljesen egészséges.