Jázminnal a várandósságom nagyon szép és harmonikus volt, annak ellenére, hogy sokáig hánytam és rosszul voltam. De végig tudtam dolgozni, csak egy héttel a szülés előtt hagytam abba a munkát. A hetedik hónapban jártam, amikor a nőgyógyászom egy ultrahangos vizsgálat során megállapította, hogy a baba farfekvéses, és elmondta, hogyha ez nem változik, akkor császármetszéssel fogok szülni. Az esély azonban megvolt arra, hogy megforduljon, így minden vizsgálatra reménykedve mentem, hátha akkor már mást fognak látni. Jázmin azonban végig ugyanabban a helyzetben maradt.

Egy héttel a szülés előtt kellett mennem az utolsó ultrahangra, és akkor mondta ki végérvényesen az orvosom, hogy nem lesz sima szülés, mert a farfekvés mellett még téraránytalanság is van, nagyon nagy a baba. Július 10-e volt a kiírt időpont, és azt beszéltük meg, hogy ha addig nem indul be a szülés, akkor megindítják. Elérkezett a nap, de Jázmin semmi jelét nem mutatta annak, hogy meg szeretne születni, egy egészen aprócska fájásom sem volt. Így végül pontosan a kiírt napon, programozott császármetszéssel született meg a kislányunk.

Sok anya úgy éli meg a császármetszést, hogy mivel ő nem hüvelyi úton szült, így ő nem is szült, hanem csak kivették belőle a babát. Te ezt hogy élted meg?

Ezt akkor én is borzasztóan rosszul éltem meg. Nem is igazán azt, hogy császármetszés lett a vége, mert az orvosom és a sebész apukám is megmondta, hogy nem született volna meg Jázmin a méretei miatt hüvelyi úton. Vagy ő, vagy én, vagy mindketten ott maradunk. Hanem azt tudtam nehezen elfogadni, hogy még nem jött el a szülés ideje, és hogy "erőszakkal" nyúltak bele egy természetes folyamatba. Sokáig rágódtam azon, hogy vajon mennyire viselte meg az a kislányunkat, hogy ő még nem akart, nem akkor akart megszületni.

Hiába tűnt úgy, hogy Jázmin egy kiegyensúlyozott kisbaba, minden olyan helyzetnél, ahol tipikusan a császáros baba jeleit mutatta, előjöttek az aggályaim. Ilyen helyzet volt például a baba torna, ahol a foglalkozásokon nem mászott át a játék alagúton. Később pedig a játszóházakban tapasztaltam, hogy félt keresztülmenni csőszerű sötét helyeken, így a zárt csúszdákon sem csúszott le.

A másik dolog, ami a császár programozottsága miatt szorongást okozott, az volt, hogy mivel egyáltalán nem vajúdtam – még jósló fájásaim sem voltak – nem tapasztaltam meg a szülés megindulásának jeleit. Ott voltam egy lánygyerekkel, és azon gondolkoztam, hogyha egyszer a kislányom terhes lesz, mit fogok neki mondani, honnan fogja tudni azt, hogy szülni kell, ha én sem tudom. Nem fogok tudni neki segíteni, csak azt mondani, amit én is olvastam, hogy majd úgyis megérzi.

Vannak, akik egy rossz szülésélmény után nem is szeretnének másik babát.

Jázmin után a férjem sokkal biztosabb volt abban, hogy szeretne kistestvért, én kevésbé. A kisebbik lányommal való terhesség nem is volt annyira harmonikus, de azt tudtam, hogy őt mindenképp szeretném természetes úton megszülni. Úgy tűnt, hogy ő sokkal kisebb is lesz, minden ultrahangos vizsgálaton ezt látták. Azonban ahogy Jázmin sem, ő sem fordult be a terhesség végére. Nála már hamarabb ki is mondta az orvos, hogy nem sok esélyt lát a sima szülésre, és szintén jele sem volt, hogy időben akarna megszületni.

Az előző császár után esetleg nem terveztétek azt, hogy a programozás idejét egy kicsit kijjebb toljátok?

De igen, ezt így is beszéltük meg az orvossal. Bár a kórházban nem igazán az a protokoll, hogy túl sokáig várnak, de egy kicsit rá lehetett húzni. Ez a császármetszés azonban más okból is különbözött az előzőtől, ugyanis a kiírt időpont előtt másfél héttel, Pünkösdkor jósló fájásaim voltak. Ez olyan élmény volt, amit korábban Jázminnal egyáltalán nem tapasztalhattam meg, de a szülés beindulásától még tartottunk, hiszen Panna nagyon picike volt.

Pünkösd után elmentünk ultrahangra. A vizsgálat során az orvos azt mondta, hogy baj van, mert a méhlepény már nem látja el rendesen a szerepét. Így nem szabad megvárni azt a pár napot, amit a kiírás szerint kellene, úgyhogy előrehozták a műtétet. Akkor hirtelen nagyon megijedtem, hogy már megint császármetszésem lesz. Mégis adott egy kis megnyugvást az, hogy legalább korábban megérezhettem, mik azok a fájások, és hogy a baba jelezte, lassan már jönne. Sőt, amikor mentünk a műtétre, akkor is mintha éreztem volna fájásokat. Bár ez utóbbira egy orvos talán már azt mondaná, hogy egy részét csak én teszem hozzá, úgymond lelki öngyógyításként.

Panna a születés után nagyon gyenge volt, nem volt semmi ereje. Nála tudtam, hogy nem bírt volna magától kibújni, így ott már elfogadtam, hogy császár lett. Életmentő volt.

Annak ellenére, hogy ezt a műtétet sokkal nehezebben viseltem, rosszabbul is voltam, nem tudtam Pannát úgy ellátni, az egész császár miatti bűntudat alól a második császár oldott fel.

Panna születés utáni történetét a következő bejegyzésben olvashatjátok.