Tizenegy évvel ezelőtt az akkori párommal gyereket szerettünk volna. Egy-másfél év sikertelen próbálkozás után kivizsgáltattuk, mi lehet az oka annak, hogy nem tudok teherbe esni. A diagnózis endometriózis lett, ami azt jelenti, hogy a méh nyálkahártyája a méhen kívül is megtalálható. Ennek megoldására több műtéti beavatkozásra is sor került. Ezek után inzulinrezisztenciám alakult ki, teljesen felborult a hormonháztartásom, majd fél éven belül két súlyos trombózisom is volt. Időközben elváltam a férjemtől, majd megismerkedtem a jelenlegi férjemmel, később pedig egy teljes életmódváltásba is belefogtam.

Az életmódváltásom utáni 9. hónapban megtörtént a csoda, teherbe estem. A mi kis csodánk azonban nem fejlődött megfelelően, a 8. héten elvetéltem, melynek okát nem tudták megmondani. Ezután fogalmazta meg először a párom – aki végig aggódott az előzmények miatt az egészségemért – az örökbefogadás gondolatát, de bennem ezzel szemben akkor még volt egy meglehetősen erős gát. Azt éreztem, ha nem én szülöm meg a gyermeket, akkor nem leszek elég jó anya. Azonban amikor eljött a 41. születésnapom, ez az érzés átfordult bennem. Már nem gondoltam hendikepnek azt, ha nem szülök. És ahogy ez tudatosult bennem, onnantól egészen felgyorsultak az események.

Ez mit jelentett?

Mi már ez idő alatt szerveztük az esküvőnket, és ahogy lezajlott a polgári szertartás, rá két napra bejelentkeztünk örökbefogadás céljából a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálathoz (TEGYESZ), ahova már az első találkozásra házaspárként akartunk menni.

A TEGYESZ-nél mindenkinek van egy saját ügyintézője, aki segít eligazodni a rendszerben. Először meg kell válaszolni, kinek milyen származású, korú, nemű, betegségű gyerek vállalható be. Aki kevésbé szűkít, hamarabb jut gyerekhez, mint aki nagyon korlátoz. Mi Misivel már korábban megbeszéltük, hogy mihez ragaszkodunk. Ő ugyan jobban szeretett volna fiút, de végül a nemet nem határoztuk meg, mert az egy nagyon komoly korlát lett volna. Igaz, az életkor is az, nekem mégis az volt a legfontosabb, hogy újszülött legyen, mert szerettem volna minél közelebb lenni az anyaság természetes folyamatához. Illetve a származás is fontos volt, mert úgy gondolom, a társadalom nincs felkészülve arra, hogy egy cigány gyereket beillesszen, és nem akartam volna a gyerekem szenvedését végignézni. A betegséget nézve pedig mi komoly egészségkárosodást nem vállaltunk. 

Amikor ezeket a kérdéseket fixáltuk, besoroltak minket egy tanfolyamra. Ez egy 21 órás tanfolyam, aminek nincs vizsgakötelessége, de kötelező a rajta való részvétel. Emellett van egy pszichológiai alkalmassági vizsgálat, valamint kijönnek környezettanulmányra, majd ezek alapján írnak egy szakvéleményt. Ez átkerül a gyámügyhöz, aki kiállítja az alkalmasságról vagy az alkalmatlanságról szóló határozatot.

A TEGYESZ minden munkatársa nagyon segítőkész és kedves volt velünk. A szükséges dokumentumokat beszereztük és beadtuk, majd vártuk a felkészítő tanfolyamunk kezdetét.

Milyen jellegű előadások voltak a tanfolyamon?

A tanfolyamon tájékoztató jellegű előadások voltak, az örökbefogadás és a vele járó dolgok megismertetése volt a fő cél. Ez a tanfolyam teljesen áthangolta a gondolkodásunkat. Korábban mindenki azzal van elfoglalva, hogy majd milyen szülő lesz, de rámutattak arra, hogy a gyerekek szempontjából érdemes nézni mindent, ami által sokkal elfogadóbbak lettünk. Azzal kezdték, hogy az örökbeadót kell megismerünk és megértenünk. Akár ismerjük, akár nem, mindenféle előítéletünket próbáljuk meg leküzdeni, mi is és a családunk is. És miért fontos megérteni az örökbeadót? Mert a gyerek a gyökereit onnan hozza, és ha az örökbeadóval előítéletes vagy, akkor ez később visszaüthet a gyereknél, hiszen az ő identitásának egy része onnan jön. Erre nagyon nagy hangsúlyt helyeztek.

Természetesen elmondták azt is, hogy milyen örökbefogadási utak vannak még (alapítványokon keresztül, magánutas örökbefogadás). Valamint történeteket meséltek mások örökbefogadásáról, ahol elég realisták voltak, így a pozitív történetek mellett sok negatív történet is előkerült. Nem ijesztgetésképpen, csak hogy több irányból is megmutassák az örökbefogadás oldalait: a sikereket és a buktatókat, a szépségeket és a kudarcokat.

Továbbá tanácsokat kaptunk, mikor, hogyan mondjuk el a gyermeknek, hogy őt örökbe fogadták. Ők azt javasolták, már egészen pici kortól kezdve beszéljünk róla a gyerekeknek, hogy ez természetes legyen neki. Célszerű, ha az örökbefogadás és örökbefogadott szó is elhangzik közben, mert akkor ezek a kifejezések nem lesznek a számára idegenek. Összességében a tanfolyam nagyon sokat segített abban, hogy ráhangolódjunk a gyerekre, és nagymértékben csökkentette a félelmeinket.

Mennyi a várakozási idő egy gyermekre?

Ez attól függ, hogy mennyire szűkíti le az ember a kört, illetve, hogy pár vagy egyedülálló akar-e örökbe fogadni, ugyanis a családokat részesítik előnyben. Az újszülöttre nézve a mi esetünkben a várakozási idő a TEGYESZ-nél 5-6 év, alapítványoknál 3-4 év lett volna.

Más utat nem is kerestetek az örökbefogadásra?

De igen, alapítványokon keresztül is próbálkoztunk. Magyarországon hét alapítvány foglalkozik örökbefogadással, ebből kettő a leghatékonyabban: a Gólyahír és a Bölcső. Ők azonban szeretik, ha az anya maximum 40 éves, én viszont már elmúltam annyi.

Éppen ezért mi még adva a sorsunknak egy harmadik esélyt, a magánutas örökbefogadásba is belevágtunk. Ennek az a lényege, hogy az örökbeadó és az örökbefogadó közvetítő szerv nélkül találnak egymásra. És amint megvan, hogy igen, mi egymást választjuk, akkor megyünk a területileg illetékes TEGYESZ-hez, ők indítják el a folyamatot, és terelik intézményi keretek közé. Mi már a kezdettől fogva úgy gondoltuk, hogy minden ismerősnek elmondjuk, mi örökbe szeretnénk fogadni, és ha bárki tudna valakiről, aki szeretne örökbe adni, akkor kérjük, hogy osszák meg velünk ezt az információt.

De ennek nincsenek kockázatai?

Sajnos a magánutas örökbefogadás hátulütője, hogy sok törvénytelenség működik a háttérben. Már a tanfolyamon is meséltek erről, de mi is hallottunk róla másoktól, hogy a magzatlicit – habár törvénytelen – még mindig működő dolog. Ez azt jelenti, hogy, aki több pénzt ad a leendő babáért, az a befutó. Olyan is előfordul, hogy a terhesség korai fázisában már tudja a várandós nő, hogy örökbe akarja adni a gyerekét, és keres egy örökbefogadót, aki fizeti a vizsgálatokat, és a végén vagy meggondolja magát, vagy más valaki pénzt ígér a babáért neki, és akkor mindkét családot lehúzza. Mi ezek tudatában egyben biztosak voltunk, hogy minden lehetőséget megpróbálunk, de kizárólag törvényes keretek között.

Hogyan próbálkoztatok, milyen lehetőségek voltak?

Egyrészről minden ismerősünknek szóltunk a szándékunkról, hátha valaki hall valamit. Másrészről pedig, vannak különböző honlapok, ahova az örökbe fogadni vágyó szülők írhatnak. Itt egyfajta motivációs levelekben mondják el, hogy kik ők és miért szeretnének örökbe fogadni. Ezeket a bemutatkozó leveleket pedig azok az emberek is olvashatják, akik örökbe szeretnének adni. Ezáltal lehetőség nyílik arra, hogy örökbeadó és örökbefogadó közvetlenül egymásra találjon.  Misi is írt az egyik ilyen oldalra egy nagyon jó levelet, melyben e-mailes elérhetőséget adott csak meg.

Eleinte mindennap figyelte az e-maileket, hogy van-e, aki írt nekünk, aztán már csak ritkábban nézte, mert borzasztóan idegőrlő a folyamatos reménykedés, melyet nehéz lelkileg kezelni. Az időfaktor azonban mindig nagyon fontos, mert hallottunk több emberről, aki amiatt csúszott le egy kisbabáról, mert későn vette észre a jelzést.

Hozzánk végül több megkeresés érkezett. Volt például egy lány, aki 4 hónapos terhes volt. Még nem látszott rajta, senki nem tudta, hogy várandós, és ő szerette volna ezt titokban is tartani. Ezért ő úgy gondolta, hogy szülésig hozzánk költözik, majd megszüli a babát, akit itt hagyott volna nekünk. Mi ezt természetesen nem vállaltuk. Volt olyan megkeresés is, aki már egészen szülés előtt állt, de nem volt magyar állampolgár, hanem határon túli magyar volt, és Magyarországon szült volna, természetesen nem ingyen. Mivel azonban ez szintén nem törvényszerű, így mi ezt sem vállaltuk. Ezeken kívül volt olyan is, aki finoman utalt rá, hogy pénzt szeretne, vagy az orvosi költségeit fizettetni, de ugye ezt az utat mi már eleve kizártuk, éppen ezért esélye sem volt.

Misi február környékén tette fel a levelet, és május elseje, vasárnap délelőtt volt, amikor ránézett az üzenetekre, mert már néhány napja nem tette. Egy e-mail várt ránk, amiben azt írták, hogy megszületett három napja egy egészséges kisfiú, akit örökbe szeretnének adni. Misi azonnal válaszolt, és másfél óra múlva már a telefonszámunkat is megadta az újszülött nagypapájának. Ő felhívott minket, és akkor elindult az ismerkedés telefonon keresztül. A tanfolyamon tanultak alapján nagyon sok kérdést tettünk fel a babával, a körülményekkel és a szülőkkel kapcsolatban. Aztán kis szünet jött, mikor is mi megkerestük a TEGYESZ-es ügyintézőnket, hogy mit kell ilyenkor tenni, aki nagyon segítőkész volt (kiemelem, vasárnap fél 12 körül volt az idő!). Elmondta, hogy mit csináljunk, mit tudjunk meg és mi a teendő a továbbiakban. Aztán folytatódott a végtelennek tűnő beszélgetés a nagyszülőkkel. Majd mikor már kisebb-nagyobb megszakításokkal összesen négy órát beszélgettünk, megkérdeztük az örökbeadókat, hogy mi szóba jöhetünk-e, mint örökbefogadók, mert akkor a következő nap beülünk az autóba, és leutazunk hozzájuk. Végül kimondták a várva várt igent, és másnap elmentünk a városukba, ahol három órát beszélgettünk a kisfiunknak életet adó lány szüleivel, akiktől megtudtuk a baba fogantatásának és születésének történetét is.

Miért akarták a kisbabát örökbe adni?

Az életet adó lány, aki még maga is kiskorú, egy alkalmi kapcsolatból esett teherbe, azonban az értékrendjével nem fért össze, hogy elvetesse a magzatot, ezért azt tervezte, hogy örökbe akarja majd adni. A szüleinek, akik külföldön dolgoztak, nem mondta el, hogy terhes. Orvoshoz sem járt a terhessége alatt, de mégis volt benne egyfajta tudatosság. Felkészült arra, és gyűjtötte rá a pénzt, hogy majd elmegy egy másik város magánklinikájára szülni, és ott fogja hagyni a gyereket, ahonnan majd örökbe adják.

Zsombor azonban a kiírt időponthoz képest két héttel hamarabb született. Így nem volt idő bemenni a magánkórházba, hanem bevitték a város szülészetére, és végül ott szült meg. Mivel azonban még kiskorú volt, értesítették a szülőket, akik először nem értették a helyzetet, majd mindent otthagyva már aznap délután hazajöttek.

Egy családi krízis alakult ki: a nagymama haza akarta vinni a gyereket, a lánya pedig nem akarta, mert ő nem így képzelte el az életét. A nagyapa elfogadta a lánya döntését, mivel ő sem így képzelte el a jól tanuló gyerekének a jövőjét, ezért nekiállt utánanézni, hogy milyen lehetőségek vannak az örökbefogadásra. Ő az intézményi kereteket nem szerette volna, maga akart kiválasztani egy megfelelő értékrenddel rendelkező családot, hogy ennyit megtegyen az unokájáért. Így akadt ránk – és másokra is – azon a bizonyos honlapon, és írt nekünk e-mailt Zsombor születéséről.

Miről beszélgetettek az első találkozás során a nagyszülőkkel?

Az a háromórás beszélgetés iszonyatosan nehéz volt. Az egész krízisük ránk szakadt, amit nagyon nehéz volt kezelni. Az összes kétségük feketén-fehéren ott volt előttünk. Amíg én a nagymamával ezt a részét próbáltam átbeszélni, addig Misi a nagypapától a családról és az előzményekről informálódott. Közben mindvégig tudatában voltunk, hogy életünk legfontosabb lehetőségében "versenyhelyzetben" vagyunk. A nagymamával és további két párral együtt.

Mi történt ezután?

Szerettünk volna a kisbabát látni és a szülőanyával is találkozni. A szülők ugyan féltették a lányukat ettől a találkozótól, de ez szükségszerű volt, így végül tudtunk vele is egy pár szót váltani. Ezt követően beszéltünk a szülésnél jelenlévő gyerekorvossal, akitől képet kaptunk a kicsi egészségügyi állapotáról. Majd végre láthattuk a kisbabát is.

Ez volt a nagy pillanat, amit minden örökbe fogadó annyira vár: az első találkozás leendő gyermekével. Amikor megláttam a szobában Zsombort, elkezdtem könnyezni. Hihetetlenül megindító volt a pillanat. Azonban komoly nehézséget okozott, hogy mindez az örökbeadók jelenlétében történt. Míg én a mennyországban éreztem magam, addig ők az örökbeadás krízisével küzdöttek. Szerintem akkor tudatosult bennük, hogy el kell válniuk a babától. Azt gondolom, akkor kerültünk a legtávolabb attól, hogy elengedjék Zsombort, és ő a miénk legyen.

A kórházi látogatás utána elmentünk négyen a helyileg illetékes TEGYESZ-hez. Közben a nagymama meg akart ismerni engem, kérdezgetett, beszélgettünk. Hétfőn délután  végül úgy váltunk el, hogy akkor másnap, kedden ismét a TEGYESZ-nél találkozunk, és addigra beszerezzük a környezettanulmányt, a friss háziorvosi igazolást az egészségi állapotunkról és a jövedelemigazolást. Mindezek ahhoz kellettek, hogy elindíthassuk az örökbefogadást. Miközben ezeket intéztük, az előzmények miatt mindvégig őrlődtünk, vajon az örökbeadók meg fognak-e egyáltalán jelenni.

Végül is eljöttek a találkozóra, és ott volt velük a lányuk is, aki Zsombort szülte, mert neki is el kellett jönnie. Az örökbefogadás előtt van egy pszichológiai elbeszélgetés az örökbeadókkal, hogy valójában ezt akarják-e tenni, hiszen az a cél, hogy mindenki a saját családjában maradjon. Ezután a pszichológiai beszélgetés után mi, hárman nők leültünk beszélgetni.

A szülőanya azt kérdezte tőlem: „milyen érzés, hogy anya leszel?” Azonnal elsírtam magam. Keveredett bennem a lehetőség kapcsán érzett határtalan öröm és a gyötrő félelem, hogy mindezt elveszíthetjük. Amikor feltette a kérdését, akkor éreztem először, hogy reménykedhetünk. Kisütött bennem a nap, és nagyon hálás voltam mindenért, mindenkiért, és szerettem volna, hogy ezt ő is tudja. Megkérdezte, hogy régóta várok-e Zsomborra, és én elmondtam neki, hogy már 11 éve. Akkor elkezdett mesélni magáról, én pedig elcsitítottam a félelmemet, és megengedtem, hogy a szívemben megszülessen a kisfiam. És ők végül ki is mondták, hogy mi vagyunk a férjemmel, akiket szeretnék, hogy Zsombort felneveljék.

Örömmámorban indultunk haza, hogy megvásároljuk a babakelengyét. Kétzsáknyi holmit gyűjtöttünk be, aminek a nagy részéről fogalmam sem volt, hogy mire való. A felgyűlt feszültségnek köszönhetően sírógörcsöt kaptam, illetve nagyon megijedtem, mert rádöbbentem, hogy nemsokára itt lesz velem egy gyerek, és nekem fogalmam sincs, hogy mit kell vele csinálni. 

Akkor támadt Misinek az a zseniális ötlete, hogy egy napra költözzünk be a kórházba, ahol gyakorlott kezek segíthetnének megtanulni a babával kapcsolatos teendőket. Sikerült is egy alapítványi szobát kapnunk. Amikor megérkeztünk a kórházba, éppen etetési idő volt. A nővér a kezembe adta a cumisüveget, hogy etessem meg Zsombort, de még annyit sem tudtam, hogy fogjam meg, hogyan tartsam, hogyan böfiztessem őt. A csecsemősöktől azonban nagyon sok segítséget és támogatást kaptam. Háromóránként bemehettem az újszülött osztályra megetetni és tisztába rakni Zsombit. Közben láthattam, hogy a nővérek milyen bátran fogják meg az újszülötteket, hogy azért annyira nem is törékenyek ők, így ez oldotta a félelmeimet. Az az egy nap nagyon sokat segített abban, hogy bátrabb legyek és szerezzek egy kis rutint, ami megnyugvást adott.

A következő hivatalos időpontunk pénteken volt, akkor kellett a gyámügyre mennünk, ott kaptuk meg a kihelyező határozatot. Akkor beszéltünk a kapcsolattartásról is, ugyanis lehetősége van az örökbeadónak arra, hogy információkat kapjon a gyermekről. A legáltalánosabb formája ennek az, hogy minden évben a gyerek születésnapján az örökbefogadók írnak egy levelet, esetleg fényképpel együtt, amit az életet adó átvehet a TEGYESZ-en keresztül. A mi esetünkben az örökbeadók között nézeteltérés volt a kapcsolattartás módját illetően. Végül úgy döntöttek, hogy a jövőben semmiféle információt nem szeretnének kapni.

Mikor hozhattátok el Zsombort?

Ahogy megkaptuk a kihelyező határozatot, visszamentünk a kórházba Zsomborért, és haza hoztuk őt. Egész úton figyeltem, hogy van, igazgattam, nézegettem. Az alatt az út alatt hirtelen betört az anyaság érzése, mert már egyedül kellett gondoskodnom róla, már csak ő volt a fontos. Az első hetek nyugalommal teltek, eszembe sem jutott az elején a teendők miatt (de az is lehet, hogy elfojtottam) az, hogy az örökbeadó a lemondás után 42 napig meggondolhatja magát. Ugyanis sajnos előfordul ilyen is. Az utolsó héten azonban már számoltam a napokat, az utolsó nap meg talán már a perceket is, hogy leteljen a hat hét. Ahogy letelt a 42 nap, vissza kellett menni a gyámügyre, ahol megkaptuk az örökbefogadási határozatot.

Megtörténhet az, hogy bár nem gondolta meg magát az életet adó, de mégis egyszer csak váratlanul megjelenik, hogy látni akarja a gyerekét?

Igen, erre fel kell készülni, hogy megtörténhet, a nyílt örökbefogadásban ez is benne van. De ez nem jellemző, mert legtöbb esetben titokként kezelik, hogy örökbe adtak, másrészt meg a bűntudat miatt, ami ehhez kötött, inkább elfojtják vagy elfelejtik.

Nem volt benned félelem, hogy fogsz-e úgy kötődni Zsomborhoz érzelmileg, mintha te szülted volna?

Bennem nem volt. Inkább saját magammal szemben volt kérdés, hogy elég jó anya lehetek-e, ha nem én szülöm meg a gyereket. Csak ez az egyetlen kételyem volt. Nekem nem volt 9 hónapom felkészülni az anyaságra, hiszen már a pocakban levő kisbabára is másképp hangolódik rá az ember. De úgy érzem, jó anyukája vagyok a kisfiamnak. A kötődés magától kialakult, nagyon szeretjük, és igyekszünk a képességeinkhez, lehetőségeinkhez mérten a legjobban ellátni őt.

Ez persze csak a mi történetünk, mi éltük meg így. Ismerek olyan örökbefogadót, aki a mai napig hiányolja, hogy nem ő szülte meg a gyermekét. Úgy gondolom, nagyon jól tettem, hogy amíg nem éreztem, hogy örökbe szeretnék fogadni, addig nem fogadtunk örökbe. Amint magaménak éreztem ezt, attól fogva természetes volt az egész. Olyannyira, hogy Zsombort nézve automatikusan azon gondolkodom, hogy vajon ezt vagy azt a tulajdonságát, szemét, száját, orrát vajon Misitől vagy tőlem örökölte-e. Csak később ugrik be, hogy nem egészen pontos a kérdésfeltevésem. Szülőnek és anyaként örök befogadónak érzem magam és nem örökbefogadónak.

Nem tartasz attól, hogy valami olyan örökletes betegséget hozott magával Zsombor, amit nem ismertek, ami később fog csak kiderülni?

A tanfolyam erről is szólt, hogy ez részben lutri, mert csak annyit tudunk, amit elmondanak nekünk. Nincs bennem félelem, ezt muszáj elengedni. A genetika meg egyébként is egy átláthatatlan dolog, mi is hordozhatunk olyan betegséget, amiről sejtelmünk sincs, és tovább örökítjük. De ha ki is derülne bármi később, ő így is, úgy is a mi gyermekünk, és gondját viselnénk továbbra is.

Ti megmondjátok Zsombornak, hogy örökbe fogadtátok őt?

Igen, szerintünk joga van tudni a születése körülményeit. Úgy gondoljuk, a legrosszabb a titok, ami ráadásul bizalmatlanságot ébreszthet. Mi azt az utat választjuk, hogy azt mondjuk neki: hogy egy másik lány hasából, de a mi szívünkből született. Nagyon vágytunk rá, és hálásak, boldogok vagyunk, mert mi lehetünk a szülei. Sőt, később elvisszük majd őt abba a városba, ahol világra jött, és az életet adójáról is mutatunk majd fényképet neki.

Nem féltek attól, hogy majd egyszer meg szeretné keresni az életet adó anyát?

Nem tudom, hogy fog alakulni az életünk, de azt tudom, hogy ha ő meg akarja keresni, akkor ezen az úton segíteni fogunk neki. Inkább az a félelem van bennem, és szerintem ez minden örökbefogadóban benne van, hogy a gyerekem el fog-e fordulni vagy sem, de ez meg a mi  nevelésünk következménye lesz. A tanfolyamon az a kérdés is előjött, hogy emiatt többet meg kell-e engedni, hogy kompenzáljuk az örökbefogadást, és a válasz határozott nem. Mi már most is igyekszünk következetesen nevelni, vannak határok. Mindig el fogjuk mondani neki, hogy akkor is szeretjük, ha nem értünk vele egyet vagy valami miatt megdorgáljuk.

Ha esetleg csúfolják majd később Zsombort amiatt, hogy örökbefogadott gyerek, hogyan fogjátok ezt kezelni?

Nem tudom még, hogy hogyan fogjuk kezelni, de még nem is akarok ennyire előre szaladni, mert nem ez a feladatom. Azonban a Gólyahír Alapítványnak és a Mózeskosár Egyesületnek vannak találkozói, ahol tapasztalatokat cserélhetünk, akár ilyen kérdésben is.

Nem érzed, hogy titeket bárki is minősített volna amiatt, hogy örökbe fogadtatok?

Saját magunkra nézve az örökbefogadás kapcsán csak pozitívat kaptunk, de volt olyan, akitől emiatt elfordultak a barátai. Nem is értem ezeket az embereket, hiszen mi alapján lehet ezt egyáltalán minősíteni? Az én fejemben nem úgy van ez, hogy örökbefogadás, hanem örök befogadás. Az anya pedig egy örök befogadó.

Szeretnétek majd egy második gyermeket is örökbe fogadni?

Igen, szeretnénk, de még nem adtunk be kérelmet, mert ha ismét ilyen csoda történne, mint most, akkor nagyon kicsi lenne a korkülönbség, és még szeretnénk Zsombornak időt adni. És nem csak neki, hanem mi hármunknak is jár az idő. Ő így is a világ nyolcadik csodája, aki az örökbefogadáshoz való jelentkezéstől számítva pontosan 9 hónap alatt, éppen anyák napján köszöntött be az életünkbe.