Nálam 18 évesen diagnosztizálták a PCO-t [a PCO szindrómáról a poszt végén olvashat – a szerk]. Az ezzel kapcsolatos ismeretek akkor még eléggé gyerekcipőben jártak, nem sokat tudtak róla. Azt viszont mindenképpen, hogy nehezen fogok teherbe esni. Az akkori férjemmel mégis úgy gondoltuk, hogy szeretnénk gyereket. Ott álltam egy diagnózissal a kezemben, de bárhova fordultam, mindenhonnan visszapattantam.

Végül az a megoldás kínálkozott, hogy mindkét petefészkemet műtötték ékrezekcióval, ami 3-4, akár 6 hónapig is biztosította volna a természetes úton való teherbeesést, azonban már egy hónap múlva visszafejlődött a burok. Mit tehettem volna? Elfogadtam, beletörődtem, hogy nekem nem lehet gyerekem. Eltelt 10 év, és nem a babakérdés miatt, de úgy hozta az élet, hogy elváltunk az akkori férjemmel.

Utána jött egy másik 10 éves kapcsolatom. Ott nem is volt téma a gyerekvállalás, bár akkor sem védekeztünk soha. 2010-ben szakítottunk, és rá pár hónapra ismertem meg Petit. Rögtön az első beszélgetésnél megvolt az a bizonyos villanás, amikor az ember úgy érzi, hogy megtalálta azt, akivel együtt szeretne élni, ezért már a második randinkon elmondtam neki, hogy nem lehet gyerekem.

Milyen módon lehet ezt elmondani?

Ez úgy történt, hogy az első találkozásunk után beszéltünk telefonon, és arra kértem, hogy nézzen utána, mi az a PCO. Ő ráugrott az internetre, utánaolvasott, és így meg tudtuk beszélni, hogy mi is az oka annak, hogy nem eshetek teherbe. „Ha el tudod fogadni, elfogadod, de ha nem, ne raboljuk tovább egymás idejét”. Így tartottam korrektnek. És akkor úgy döntöttünk, hogy majd örökbefogadunk.

Augusztusban ismerkedtünk meg, decemberben pedig megkérte a kezemet. Április vége lehetett, amikor nagyon gyengének éreztem magamat, de betudtam annak, hogy sokat dolgoztam és nagy volt rajtam a nyomás ezen a téren. Peti mondta, hogy vegyünk egy terhestesztet. Felháborodtam. „Nem érted meg, hogy nem lehet gyerekem? Minek vennénk tesztet?”

Végül mégis ráálltam és megcsináltam, majd odadugtam az orra alá, hogy: „Látod, negatív!”, ő viszont állította, hogy pozitív. „Nem lehet, téved, valamit rosszul nézünk.” Annyira vágytam volna arra az érzésre, amikor a kispapának kiscipőt vesznek a kismamák, és úgy mondják el a világraszóló hírt, de gyakorlatilag majdnem ő vett nekem kiscipőt, hogy tényleg elhiggyem. Végigbőgtük örömünkben azt az estét, de még akkor sem tudtam elhinni. Talán védekezés volt a részemről, hogy ne csalódjak.

Rögtön utána, amint időpontot kaptunk, mentünk is a nőgyógyászomhoz, 5 hetes terhes lehettem akkor. Örült neki ő is, de mondta, hogy még nagyon fiatal a terhesség, menjünk vissza 2 hét múlva.

Az esküvőnk pont ekkoriban, május elején volt. Amikor várakoztunk a házasságkötő terem előtt, azt éreztem, hogy elvágólag olyan hatalmas üresség lett bennem, így tudnám ezt a legjobban megfogalmazni. Tudtam, hogy baj van. Elmentem a mosdóba, és láttam, hogy vérzek. Egy pillanat alatt lepergett bennem, hogy itt vár ránk egy csomó ember, és ha tényleg baj van, már úgysem tudunk mit tenni. Így csináltuk végig az esküvőt. Mindenki azt várta, hogy mosolyogjak, boldog legyek, közben pedig véreztem. Borzasztóan megrázó volt.

Az étteremből hazamentünk átöltözni, majd onnan rögtön a kórházba. Addigra már erős lett a vérzés, s ott már csak a vetélés tényét tudták megállapítani.

A vetélés után abba is hagytam a terhesvitamint. Ezt később, a kontrollvizsgálat alkalmával az orvosom mondta, hogy szedjem csak tovább, mert itt már valami lesz, mégpedig előbb-utóbb baba. Az első szemeket még sírva vettem be, hogy minek. Augusztus elején azonban megint terhes lettem. Ugyanúgy zajlott a párbeszéd a terhestesztnél, mint az előzőnél. „Nem vagyok terhes”, amire a „de igen, terhes vagy” válasz érkezett. Az önvédelmi mechanizmus ismét aktiválódott. Akkor nem is akartam rögtön elmenni nőgyógyászhoz, csak 7-8 hetes terhesen. Ott váltott át bennem valami, amikor az orvosom felkiáltott: „Judit, ez már döfi!”, akkor tudatosult bennem, hogy ez tényleg valóság. Így történt, hogy végre elkezdtem merni örülni.

Nem volt benned félelem, hogy megint elvetélhetsz?

Érdekes módon ez nem jutott eszembe. Úgy gondoltam, hogy innentől sétagalopp lesz. Ez az érzés csupán a kombinált tesztig kísért, ami azonban tragikus eredményt hozott. Nevezetesen: 1:3-hoz, hogy Down-os a baba, normális tarkóredővel. Nagyon kétségbeestem. Az egyik kolléganőm javaslatára felkerestük a Rózsakert Medical Centert. Ott megismételték a tesztet: az egész genetikai UH-ot és a vérvételt is. Annak az eredménye még rosszabb lett, 1:2-höz, bár ott már megállapították, hogy a tarkóredő is a felső határon van.

Azzal biztattak, hogy úgy kell most hozzáállni, hogy ugyan az eredmény nem kecsegtető, de 50%, hogy egészséges a babánk. Javasolták a chorionbiopsiát (méhlepényből mintavételt) ennek megállapítására. Sokat gondolkodtunk rajta, hogy elvégeztessük-e, hiszen van vetélési kockázata a vizsgálatnak. Éjszakákon keresztül sírva bújtam az internetet, hogy mit csináljunk. Ott szembesültem azzal, hogy vannak, akik elkeseredésükben vagy kétségbeesésükben már az első rossz vizsgálati eredmény után nem mennek tovább, hanem elvetetik a babát.

Tudom, hogy ez most nehéz kérdés, és a válasz még nehezebb. De ha mondjuk kiderül, hogy Down-kóros a magzat, akkor nem tartjátok meg?

A korom miatt nem, 39 éves voltam akkor. Nem mindig leszünk itt a Földön, hogy segítsünk neki vagy támogassuk. Mi lesz vele, ha egyedül marad? Egy intézetbe zárják? És vajon mennyire lesz képes minőségi életet élni? Ezt próbáltuk továbbgondolni. Megítélésem szerint ez sokszor nem feltétlenül önzés a szülők részéről.

Szóval megcsináltattuk a chorionbiopsiát, de a méhem elhelyezkedése (előredőlő) és a vastag hasfal miatt csak kevés mintát tudtak venni. Ennek az eredménye viszont jó lett: a kicsi nem Down-szindrómás. Azonban a kevés minta miatt még mindig volt bizonytalanság a diagnózist illetően, így javasolták a kórházi genetikai tanácsadást, ahova el is mentünk. Én életemben még annyi kisírt szemű kismamát és tragédiát nem láttam, mint ott. Előttem van a kép, ahogy a tömött váróban velem szemben ül egy hölgy, szemét vastag napszemüveg rejti, és patakokban folyik ki alóla a könny. Amíg élek, nem fogom elfelejteni.

Amikor bementünk, a doktor úr meg sem nézte a leleteket, mert látta, hogy ez magándolog. Félresöpörte, és közölte, hogy akármit csinálnak, ez a gyerek olyan beteg, hogy mindenképp meg fog halni. Kérdeztem, hogy mire alapozza ezt, hiszen egy jó pár nem csupán biztató eredményünk van. Mire ő felháborodott, hogy én mivégre merem őt kétségbe vonni. Nem érdekelték az eredmények, csak megkaptuk az amniocentézisre (magzatvíz-mintavételre) az időpontot.

A mintavétel után egy hónapig vártunk az eredményre. Nehéz hónap volt, minden nap ezzel keltünk, ezzel feküdtünk, mindezt persze a karácsonyi időszakban, hogy lehetőleg még nehezebb legyen, de végül szerencsére negatív lett. Nagyon boldogok voltunk, és már végre fellélegeztünk: minden rendben lesz. A későbbiekben már nem is volt a vizesedést leszámítva semmi probléma. Juditka végül gátvédelemmel, természetes úton született meg teljesen egészségesen.

Nehezen ment a szoptatás. Nagyon akartam, így mindent megtettem érte, az utolsó csepp anyatejért is megküzdöttünk együtt, és csak később tudtam meg, hogy ennek is a PCO volt az oka.

És hogyan érkezett a másik gyermeketek?

Petra akkor fogant meg, amikor nem számítottunk rá, alig voltunk együtt a férjemmel, fáradt voltam, szoptattam. Nála azonban már rutinosak voltunk, rögtön az RMC-ben kezdtünk. Mivel nála is rossz volt a kombinált teszt eredménye, szintén 1:2-höz, az előzőekből okulva a chorionbiopsiát már kihagytuk, csak amniocentézist csináltattunk. Az ultrahangon itt annyi eltérést találtak, hogy a felkar- és alkarcsont aránya nem a dávidi értékeket mutatja, azonban az én felkarcsontom is rövidebb arányaiban az alkarhoz képest. Emiatt többször vissza kellett mennünk kontrollra, amit számunkra megnyugtató módon rendkívül alaposan és végtelenül lelkiismeretesen végeztek, és szerencsére a baba is szépen, rendben, egyenletesen fejlődött.

Végül megszületett Petra, szintén természetesen úton. Mielőtt mentünk volna haza, bejött a gyógytornász, és mondta, hogy Petra nem mozog rendesen, neurológiailag probléma lehet, további vizsgálatok szükségesek. Később bejött a gyerekorvos is, és ő is hasonló véleményen volt: baj van a gyerekkel.

Be is írták a kiskönyvébe, hogy fejlődési rendellenességgel, rövid végtagokkal született. Törpe szindrómát állapítottak meg (ami – hangsúlyozom – nem egyenlő a törpeséggel!), és azt mondták, hogy nem fog tudni önállóan enni – annak ellenére, hogy az első pillanattól önállóan evett a kórházban –, hogy csak szondán fogom tudni táplálni, soha nem fog megtanulni járni, beszélni és szellemileg is visszamaradott lesz. Mindezt a következtetést csak a gyerek arányaiból vonta le úgy, hogy közben velem beszélt, akinek szintén hasonló arányai vannak, 149 centis magassággal, az alkarhoz viszonyítva rövidebb felkarral.

Hazamenetelünk után másnap kijött a házi gyerekorvos, aki rögtön látta rajtam, hogy teljesen kivagyok. Folyamatosan sírtam. Leültünk, elmeséltem neki a történetet, ő türelmesen végighallgatta, majd szerette volna megvizsgálni a kicsikémet. Számomra ez a pár perc óráknak hatott és végtelen aggodalomtól volt terhes. Végül a doktornő rám mosolygott, a maga természetes kedvességével, és igyekezett megnyugtatni. Elmondta, hogy sajnos ő már elég beteg gyereket látott, de ennek a gyereknek az égvilágon semmi baja nincs. És tudja, hogy ezt most így nem fogom elhinni, és sok vizsgálatra hurcolom majd el. Ez persze így is történt, és ebben rengeteget segített, támogatott is a doktornő.

Végül voltunk koponya- és hasi ultrahangon, többször gyerekneurológusnál is, és mindent rendben találtak. Ott mondták, hogy valószínűleg elkapkodták a diagnózist; csak genetikai adottság a rövidebb felkar, nem pedig betegség, épp olyan, mint az elálló fül. Azóta is ügyes, mozgékony, vagány kislány Petra. A történtek miatt azonban mi mégis picit mindig más szemmel néztünk rá, jobban figyeltük minden apró rezdülését, miután neurológiai problémát feltételeztek nála. Egy kis nebáncsvirágnak kezeltünk, ő pedig ezt alaposan ki is használta. Mert gyerek. :-)