2014 őszén megtudtuk, hogy várandós vagyok. Bár akkor még egyikünk sem múlt el 25 éves, a férjem és én is örömmel tekintettünk az új élethelyzetre. Természetesen féltünk is tőle, nem tudtuk, hogy mit hoz a jövő, hirtelen minden bizonytalan lett. Egy évvel korábban volt egy spontán vetélésem a hatodik héten, amikor még csak épphogy elhittük, hogy gyermekünk lesz, és ez eléggé beárnyékolta az első hónapok boldogságát. Ilyen előzménnyel nem mertük elhinni, hogy minden rendben lesz. Aztán eltelt az első három hónap, oldódtak a szorongások, kiengedett a félelem, mert ekkor még nem sejtettük, hogy a neheze csak ezután jön.

Soha nem felejtem el azt a december 23-át, amikor kezdetét vette életünk leghosszabb és legsötétebb 26 napja. Ekkor voltam ugyanis előjegyezve a második genetikai ultrahangra.

Maga a vizsgálat úgy indult, mint az összes többi. Azonban ahogy telt az idő, és a doktor úr még mindig csak szótlanul a monitort nézte, miközben ide-oda tologatta az ultrahangfejet a hasamon, úgy gyorsult a szívverésem. Meredten bámultam a képernyőt, hátha meglátom én is – mert abban egyre biztosabb lettem, hogy lát valamit –, de az én szemem nem fedezett fel semmit.

Összeszorult a gyomrom, szédültem és hányingerrel küszködtem. Végül nem bírtam tovább a feszültséget, és érzésem szerint határozott, de valójában cérnavékony, reszelős hangon csak annyit tudtam kinyögni: „Valami baj van?” Először nem válaszolt, csak sóhajtott és tologatta még egy kicsit az ultrahangot. Aztán hátradőlt a széken, és azt mondta, hogy nem tudja elvégezni a vizsgálatot, mert az átlagosnál lényegesen kevesebb a magzatvíz, és rosszak a látási viszonyok.

Elmagyarázta az ultrahang működését, kérdéseket tett fel, majd felvázolta a lehetőségeket. A legjobb esetben ez csak egy időszakos anomália, ami magától rendbe jön, de az is elképzelhető, hogy el fogok vetélni, mert valami gond van a magzattal. Megadta a privát számát, hogy ha bármit tapasztalok, amit eddig nem, vagy nem érzek magzatmozgást, hívjam bátran, bejön az ünnep alatt, és megvizsgál.

December 29-re hívott vissza, hogy megpróbáljuk megismételni a vizsgálatot. Nagyon kedves volt, és próbált lelket önteni belém, de teljesen kétségbeestem. Nem hittem el, hogy ez velem történik. Egyfolytában kérdezgettem magamtól, hogy miért pont én?!

Ilyen csendes karácsonyunk még soha nem volt. A család is lábujjhegyen járt a közelünkben, tapintani lehetett a feszültséget. Mindenki próbálta megérteni, hogy mi is történt, min megyünk keresztül, de igazán senki nem tudhatta. Újra bizonytalan lett minden. Próbáltuk támogatni egymást, miközben a saját széthullott darabjainkat rakosgattuk össze. Végül hat álmatlanul töltött éjszaka után, kézen fogva, egymást bátorítva mentünk a vizsgálatra.

Ismét sokáig nézegette a doktor úr az ultrahangképet, de egy hajszálnyival kedvezőbb híreket közölt, ami számunkra akkor épp elég volt a boldogsághoz. Még mindig lényegesen kevesebb volt a magzatvíz az átlagosnál, de már több, mint az előző alkalommal. Rendellenességet nem látott, de mivel rosszak voltak a látási viszonyok, akár el is kerülhette a figyelmét. Amniocentézist (magzatvíz-mintavételt) javasolt, azonban azt az elhangzottakat és a kockázatokat mérlegelve egyöntetűen elutasítottuk. Bíztunk benne, hinni akartuk, hogy minden rendben lesz. Kicsit megnyugodtunk, de még mindig éreztünk egy sötét árnyat a fejünk fölött. Ezt a balsejtelmünket erősítette meg az, hogy újabb vizsgálatot, magzati szívultrahangot rendelt el az orvos, illetve január 6-ra visszavárt kontrollra.

Az ellenőrző vizsgálatra már kicsit nyugodtabban mentünk. Amikor azonban a doktor úr újra némán, hosszasan nézegette az ultrahangképet, úgy éreztem magam, mint a lemez, ami megakad és visszaugrik. Újra az az érzés, a kimondhatatlan félelem fogott el, mint két vizsgálattal korábban. Aztán elnézést kért, behívta a kollégáját, és már ketten nézegették a monitort. Azt akartam, hogy mondjanak valamit, ugyanakkor azt is akartam, hogy inkább ne szóljanak egy szót se. Hallgattam a pici szív gyors ritmusú dobogását, és szivárgó könnyeimen keresztül néztem, ahogy épp bekapja az ujját az a kicsi ember, a gyermekünk. Vártam az ítéletet, amit ránk mondanak ezek a komoly szaktekintélyek. Végül a következő eltéréseket találták:

Olygohidramnion – az átlagosnál kevesebb magzatvíz. Ez a korábbiak miatt nem okozott meglepetést.

Dolicocephal koponya – ez azt jelenti, hogy hosszúkás a fejformája. Ránéztem akkor a férjemre, és tudtam, hogy ő is ugyanarra gondol, mint én: neki és az öccsének is elég hosszúkás a koponyaformája.

Echogen magzati belek – ez azt jelenti, hogy a bélrendszer bizonyos részein fehér foltokat találtak. Ezt elsőre meg se értettük.

Mivel három eltérést tapasztaltak a vizsgálat során, ismét magzatvíz-mintavételt javasoltak. Kértünk egy kis időt, megbeszéltük, mérlegeltük és belementünk. Még aznap délután megcsinálták. Tudtuk, hogy most már semmi sem adhat bizonyosságot, csak a kromoszómavizsgálat, és másképp nem nyugodhatunk meg.

Féltünk a vetéléstől, de féltünk attól is, hogy nem lesz egészséges a gyermek – és őszintén szólva fogalmunk sem volt, hogy azt hogyan vészelnénk át, hogyan tudnánk beletörődni. Nem tudom, mások hogy teszik túl magukat rajta, gondolom, mélyen legbelül sehogy. Ez egy rendkívül nehéz helyzet, ugyanakkor tudtam, hogy ha van is bármi rendellenesség, akkor is megtartom (felvetették a kései abortusz lehetőségét), mert már végérvényesen, menthetetlenül a szívemhez nőtt, megszerettem, és nem csak én, a férjem is. Már százszor is elképzeltük a percet, amikor majd megpillantjuk, az órát, mikor családdá válunk, és a napokat, amiket hármasban töltünk. Mikor ezeket kimondtuk, beismerve magunk és a másik előtt az érzéseinket, könnyebb lett. Már nem féltünk annyira a jövőtől, mert tudtuk, hogy számíthatunk a másikra, hogy mindig ott leszünk egymásnak.

Január 19-én kaptam meg a levelet, amiben az állt, hogy kromoszómarendellenességet nem találtak, és hogy a magzat neme: lány. Nagyon megkönnyebbültünk, hogy minden rendben van, de teljesen megnyugodni csak április 8-án 1 óra 16 perckor tudtunk, amikor pont négy héttel a kiírt időpont előtt egészséges lányunk született.